Legalábbis ez sejthető abból a tényből, hogy bár még papíron zajlanak a tárgyalások az egészségügyi államtitkárság, valamint az állítólagos szakmai képviseletek között, a bérmegállapodásról a benyújtott költségvetés már igen konkrét számokat tartalmaz, beleérteve az egészségügyi bérrendezést is. 

Megszólalt Varga Mihály is és Ónodi-Szűcs Zoltánnal egybehangzóan azt állítják, hogy az egészségügyi ágazat plusz 167 milliárd forrást kap. 

Ekkor jutott eszembe az a magyar népmese, ahol az idős király elküldte mind a három fiát, hogy találjanak maguknak feleséget, de azé lesz a trón és a fele királyság, aki azt a lányt hozza haza, akinek csillag van a homlokán. A motívum végigmegy a mesén és a különböző kalandok között a legkisebb királyfi válogatva, mindig azt mondja: szép, szép de ennek sincs csillag a homlokán, amíg meg nem találja kedvesét.

Sajnos, nézve a jövő évi költségvetést és a beígért csilliárdokat, még csak azt sem mondhatjuk, hogy szép, szép, nemhogy csillagot keresnénk rajta. Ugyanis most vagy össze-vissza beszélnek a költségvetéssel kapcsolatban, vagy egyszerűen csak az alap matek nem megy, hiszen a parlament honlapjáról letölthető költségvetésben az Egészségügyi alap 2059 milliárd forint, szemben az idei 1963 milliárd forinttal. Ez pedig mindössze 96 milliárdos többlet összeget jelent idénre, a beharangozott 167 milliárd helyett.

Azonban a fanfárok szólnak, dobok peregnek és lassan már óriásplakáton is megjelenik a a hirdetés “ jövőre 167 milliárd forinttal többet törődhet egészségével és ebből 80-85 milliárd forintot fordítunk az egészségügyi bérrendezésre”. Vagyis az orvosbárók hatalmának visszaszorítására és a hálapénz ellen. 

Szép, szép, azonban ennek sincs csillag a homlokán. Merthogy a 80-85 milliárd forint sajnálatos módon a karácsonyi pulykapénzt sem kompenzálná egy fejlett társadalomban. 

Ugyanis itt van az a rohadt matek! 85 milliárd forint egy százaléka is tetemes összeg, egy egyénnek akár egy életre is, 850 millió forintot jelent. Na de itt százezer egészségügyi dolgozóról és 20-30 ezer orvosról beszélünk. Játsszunk el egy picit a gondolattal. Ha mindezt az összeget az orvosoknak adnánk, csak nekik, akkor az olyan 300 ezer forint bruttó bruttó (nem véletlen van kétszer, ez a teljes bértömeget jelenti) fizetésemelést jelentene havonta, ez kb. 160 ezer forintos nettó jövedelmet eredményezhetne orvosonként. Ez úgy elég is lenne a rezidensek itthon tartására, de a szakorvosokéra másfélszer ennyit kellene költeni, a főorvosi karra még többet, az orvosbárók meg… Na de ott van ám az a 100 ezres nagyságrendű szakdolgozói létszám, akik még semmit sem kaptak és nélkülük mi, orvosok sem érünk semmit. Most pedig játsszunk el azzal a gondolattal, hogy mi történne, ha csak a szakdolgozók bérrendezésére fordítanák a 85 milliárd plusz pénzt. Ez 71 ezer forint teljes bértömeget, azaz olyan 40 ezer forintos nettó jövedelmet jelentene. Jól látszik, hogy a beígért 85 milliárd forint semmire sem lesz elég, hiszen még külön-külön elosztva sem tudja kielégíteni az egészségben dolgozók bérigényét. Ennek az összegnek legalább a háromszorosára lenne szükség és az is csak átmenetileg szüntetné meg az egészségügyi dolgozók elvándorlását, azaz az egészségügy vérzését. Hiszen a bérfejlesztés semmit sem ér strukturális változtatások nélkül, arra meg a maradék 80 milliárd forint zsebpénznek is kevés (a  kormányzat 200 milliárdra árazta az új budai szuperkórház árát).

Kép:https://www.buzzfeed.com/sheridanwatson/its-cool-to-not-constantly-point-out-someones-weight?utm_term=.rjgYzGLqq#.wvLeAxjYY

A helyzet pikantériája, hogy még most is bértárgyalnak az operett-szervezetek (MSZ EDDSZ, Magyar Orvosi Kamara, valamint ez utóbbi szakdolgozói kamarája), olyan igen erős képviselettel, mint Éger István és Cser Ágnes, valamint Balogh Zoltán. Nos, a triumvirátus valószínűleg a kormány kegyelméből lehet pozícióban (az okok itt itt itt és itt lehetnek), de egy biztos, saját megélhetésük és havi bevételük sokkal fontosabb számukra, mint az egészségügyi dolgozók helyzete. Ha nem így lenne, az elmúlt évtizedekben valószínűleg hallottunk volna már bármiféle eredményt, ami tevékenységük gyümölcse lehetne. Sajnos azonban az államtitkársággal való érdemi bértárgyalás - ahogy  eddig is - látványpékség hatékonyságával lesz mérhető. 

Vagy az egész csak arról szól, hogy oszd meg és uralkodj? Bevonva az operett-érdekképviseleteket is? Arról, hogy  hogyan lehet egymásnak ugrasztani az orvosi és szakdolgozói réteget? Hiszen a beígért konccal (85 milliárd) csak az egyik réteg lakhat úgy-ahogy jól, így szinte borítékolható a meglévő bérfeszültség további növekedése.  

Az egészségügy hiénái ellenben biztosan jól laknak, hiszen pozíciójuk megmarad és büszkén szelfizhetnek majd az államtitkár árnyékában.

A napokban elég elképesztő adatokat találtam a magyar légimentés működéséről. 2011 óta nem csak a feladatszám csökkent drasztikusan, hanem a hozzáértő szakorvosok száma is.

2011-ben eltávolították a légimentők éléről azt az ügyvezetőt, aki a modern kori légimentést társaival megteremtette. Azóta több ügyvezető váltotta egymást, akárcsak orvosigazgató, de a légimentés korábbi fénye valahogy nem tudott újra ragyogni. 

Jelenleg a probléma nagyon úgy néz ki, hogy a vezetés teljes hiánya mellett leginkább mégiscsak orvosszakmai. Hiszen 2011 óta 34 orvos -két kivétellel szakorvos- hagyta el a szervezetet, helyüket pedig tapasztalatlan, jobbára szakvizsga előtt álló, de leginkább rezidens orvosokkal töltötték fel. A légimentők orvoslétszáma 50 fő körüli, így csaknem a teljes csapat lecserélődött öt év alatt. A légimentés mindig is a magyar mentésügy kiemelt szereplője, aki idekerült az a krémhez tartozónak érezhette magát. Az itteni munkának jelentős a presztízse, így - bár a fizetés mindig is magasabb volt mint a mentés egyéb területein - a jelentkezőket legkevésbé a pénz motiválta. Ennek értelmében az orvoselvándorlás sem magyarázható az alacsony fizetéssel.  A legnagyobb fluktuáció a jelenlegi ügyvezető és orvosigazgató regnálása idején jellemzi a szervezetet. Ami leginkább az orvosigazgató vezetői készségeinek teljes hiányából fakad, és persze az RSI (a sürgősségi ellátásban nagy vitát kiváltott légútbiztosítási módszer) erőszakos bevezetéséről és módszertanáról szól. Itt ugyanis könnyen elképzelhető, hogy egy több szakvizsgás orvosnak ellátás közben (!) fel kell hívnia a szakvizsgával még nem rendelkező kollégáját, és konzultálnia kell vele a megfelelő ellátás megkezdéséhez. 

A folyamatos konzultáció ellenére a jelenlegi orvosigazgatóval a kommunikáció is igen nehéz lehet, hiszen hol Angliában dolgozik az itthoni állása mellett, hol a világ valamely egzotikus helyére utazik továbbképzés céljából, mint legutóbb Ausztráliában.  Az hogy az amúgy is folyamatos forráshiánnyal küszködő szervezet ezeket a kongresszusokat  finanszírozza-e vagy sem, egyelőre kérdés marad.

Mindemellett  nem csak a riasztó szakorvoshiánnyal kell szembesülni, hanem a légimentő feladatok számának drasztikus csökkenésével is. Ugyanis a 2010-es feladatellátáshoz képest 2013-14-ben 378, 2015-ben pedig 487 feladattal láttak el kevesebb feladatot a légimentők. 

Forrás: KSH

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Magyarország  jobban teljesítene a légimentést igénylő egészségkárosodások terén, hanem sokkal inkább azt, hogy 487-szer kevesebbet küldték a helikoptert feladat ellátásához, mint kellett volna. Az esetfeladatok csökkenése együtt jár a repült idő drasztikus csökkenésével is, ez pedig a pilóták gyakorlatát befolyásolja jelentősen.

A kialakult helyzetet súlyosbítja az a tény is, hogy nemrég a légimentőknél kapott állást az Országos Mentőszolgálat fél éve menesztett orvosigazgatója is. Az az orvosigazgató, aki a magyar mentéstörténetben már sok helyen felbukkant, például légimentő ügyvezető igazgatóként, vagy ugyanott orvosigazgatóként is, legutóbb pedig az Országos Mentőszolgálat orvosigazgatói pozícióját töltötte be. Vezetői alkalmatlanságát igazolhatja az a tény is, hogy öt éven belül már a harmadik vezetői pozícióból is távozott. Ennek ellenére jelenlegi munkahelyére  (légimentők) azért csak sikerült maga mellé még a feleségét is oktatásszervezőként bepasszíroznia. Ezt a feladatkört egyébként hagyományosan az orvosigazgató látta el, de mint fent már vázoltam, a jelenlegi orvosigazgató igen elfoglalt, ezért tehermentesíteni kellett.

És igen, az ügyvezető ezt mind kényelmesen hátradőlve nézi, persze az ő szemszögéből a legjobb nem belefolyni semmibe, ahogy a helikopter beszerzésekbe sem. De ez már egy másik téma lesz.

A szerző a Magyar Légimentő Nonprofit Kft orvosigazgatója volt 2010-ig.

Két napja jelent meg Az orvosbárókra megy el a pénz  (Mi a baj a  magyar egészségüggyel?) című cikk, ami az egészségügy jelenkori feudális és visszás struktúráját boncolgatja. Szó van benne sok olyan dologról, amit már sokan sok helyen leírtunk és publikáltunk, a hálapénzről, a kórházi eszközpark magánhasználatáról, de legfőképp arról a vékony rétegről az orvosok között, akik az évi 80-100 milliárd összegre becsült hálapénz java részét zsebre teszik. A cikk számszakilag meglehetősen pongyola, sok adat nincs megfelelően alátámasztva, egyes részei komoly vitákat válthatnak ki, és a képet jelentősen árnyalja, hogy a szerző vállaltan egy magánegészségügyi intézmény vezetője, azonban ez szinte mindegy is. Hiszen a leírtak nagy része és lényege igaz, megfelel a valóságnak, a megfogalmazott mechanizmusok valóban úgy működtetik a rendszert és valóban úgy gátolják egy mindenki számára elfogadható egészségügyi ellátás kialakítását, mint ahogyan az a cikkben szerepel. 

És igen, a hálapénz polipként fogja közre az egészségügyi ellátórendszert és alakítja ki a kórházon belüli magánrendelések hálózatát, megfojtva a fiatal kollégák megfelelő képzését és elfogadva a megalázó bérezést is, hiszen a felső 20 százalék - a döntéshozók jelentős része - valóban remekül megél a hálapénz által nyújtott adózatlan előnyökből. Ez a réteg fölözi le az évi 80-100 milliárd forintra becsült hálapénz nagy részét. 

Kép: https://www.xfueru.com/de/disney/5013-magnet-dagobert-duck-7x7cm.html

A cikk jelentős visszhangot kapott és egy nappal a megjelenése után a Magyar Kórházszövetség megjelentette a válászát. Az a Kórházszövetség, amelynek javarészt kiöregedett tagjai olyan orvosbárók, akik a mindenkori hatalom kegyeiből lehetnek kórházigazgatók, semmint képességeik, vagy tehetségük alapján. 

A válasz meglepően jól indult, az elején helyretette az eredeti írás szemet bántó számszaki tévedéseit, aránytalanságait. Sajnálatos módon azonban a folytatás meglehetősen szánalmasra sikeredett. Hiszen a folytatásban relativizálni kívánja a orvosbárók befolyását, hatalmát, végül még a létezésüket is megkérdőjelezi. Aztán a meglévő kórházak számát hasonlítja a németországi és ausztriai kórházak számához, a lakosság arányában. Ebből gyorsan kiderül, hogy állításuk szerint Magyarországon nincs is túl sok kórház, hiszen az említett két európai országban 1 millió lakosra szerintük kétszer annyi kórház jut. (Megjegyezném azt a tényt, hogy a magyarországi 102 kórházból 30 Budapesten található, ez az ország kórházainak közel egyharmadát jelenti, valamint azt is, hogy számos pár száz ágyas kórház Magyarországon a bennfekvő értágító kezelésen és az egyszerűbb műtéteken kívűl mást ellátni nem igen tud.)

A Kórházszövetség sejtetését meglehetősen gyorsan cáfolja az a tény, hogy  a megnevezett európai országokban jelentős a magánkórházak száma, ugyanis ott valami olyanféle dolog van, amit a Kórházszövetség tagjai hírből sem ismerhetnek, ez pedig a verseny, a verseny a betegért mind biztosítói, mind ellátói oldalon. Persze ez Magyarországon egy hierarchikus, feudális rendszerben elképzelhetetlen, ott ahol gyakran a hálapénz ellenére sem jár szolgáltatás. 

Azonban a legelszomorítóbb és legveszélyesebb mondatot a Kórházszövetség a levele végére hagyta “A paraszolvencia kivezetése és az „orvosbárók” hatalmának csökkenése évtizedes tisztázó, odafigyelő, tervszerű cselekvéssel érhető el.”

Azaz habár nincs minden rendben, de majd szépen lassan, valahogy egyszer csak változtatni kellene. Ezek szerint még évtizedekig minden rendben van, legfőképpen a jelen helyzet a maga korrupciójával és paraszolvenciájával. Persze az is igaz, hogy a Kórházszövetség szempontjából sietségre semmi szükség, hiszen pár év múlva az elnökség nagy része úgy is nyugdíjba vonul (átlagéletkoruk 58 év feletti), így a problémák is majd az utókor vállát nyomják.

Pár napja kaptam, egy névtelenséget kérő informátortól, egy budapesti kórházban találta. A kiírást természetesen nem vállalta névvel annak szerzője, de jól mutatja, hogy eddig hogyan mentek a dolgok. Persze biztos vagyok benne, hogy Államtitkár úr szerint a számok nem ezt mutatják.

Szomorúan olvastam a híradásokat, hogy Kulka Jánost - szerintem jelen korunk egyik legnagyobb színészegyéniségét - kórházba szállították és állapota kritikus. Aztán megütötte a szememet az, ami a hírek mögött volt, hogy először a Honvédkórházba szállították - aminek a neve hivatalosan MH Egészségügyi Központ - majd onnan tovább, az amerikai úti Országos Idegtudományi Intézetbe, végleges ellátásra. 

Na, ez utóbbi szállítás ütött szöget a fejembe. Miért is kellett a Honvédkórházból tovább szállítani az életveszélyes állapotban levő beteget az OITI-be? Hiszen az állami propagandagépezet csak csúcskórházként emlegeti a Honvédkórházat, ami egyébként Budapest esetében pontosan így is van - mert nincs a fővárosban még egy olyan kórház, amely hasonlóan komplex ellátást tud nyújtani - nem úgy, mint vidéken (hiszen a Honvédkórház ellátási szintje szinte semmiben sem különbözik például a Zala Megyei Kórház szintjétől). Azonban vannak speciális ellátási eljárások, amelyek Nyugat-Európában egy megyei kórházban is megtalálhatóak, de Magyarországon csak egy-egy intézményben hozzáférhetőek, mint valószínűleg az a terápia is, amivel Kulkát kezelték.

A probléma azonban ott van, hogy ezekbe a speciális ellátást nyújtó intézményekbe sokszor nem is lehet az utcáról bekerülni, kapacitáshiány miatt, vagy sokszor csak a sürgősségi ellátás során derül ki, hogy a betegnek valamiféle speciális ellátásra volna szüksége. Ilyenkor jön az egyeztetés és a szállítás, illetve annak megszervezése; ez a legideálisabb esetben is legalább egy órát igénybe vesz. Vannak olyan betegségek, mint például a stroke vagy a szívizominfarktus, amelyeknél percek is számítanak, hiszen minél előbb kezdődik meg a definitív ellátás, annál eredményesebb a gyógyulás lehetősége, egy adott idő eltelte után pedig már nincs jelentősége a speciális ellátási formáknak. Ebből következik, hogy minden késlekedés a definitív ellátással az eredményes gyógyulást veszélyezteti, ide értve a beteg szállítása miatt elvesztegetett időt is. Mindemellett az intenzív állapotú betegek szállítása egyrészt nem veszélytelen (minden szállítás, mozgatás a beteg szervezet számára stresszforrás, lásd. szállítási trauma), másrészt meg külön erre fenntartott mentőegységet igényel (ez jelenleg csak névleg érhető el a Mentőszolgálatnál, valójában ilyen nincs).

A kérdés jogosan vetődik fel a fentiek tükrében, hogy akkor mégis hogyan lehetséges, hogy különálló intézetek fizikailag is távol vannak egy-egy nagyobb kórháztól. Úgy, hogy a különálló intézmények mind-mind valakinek az éppen aktuális kis szemétdombjai, ahol külön lehet kapirgálni és minden integráció a külön kincskeresés lehetőségét venné el.  (Határozottan szeretném leszögezni, hogy nem az ezekben az intézetekben folyó magas szakmai műhelymunkára gondolok a fentiekben!) Azaz valójában senkinek sem érdeke az integráció és a fizikai egybeolvadás sem, hiszen ezzel intézmények szűnnének meg. Nem érdeke a mindenkori egészségügyi vezetésnek sem, mert csak plusz konfliktusforrás alakulna ki és jelentős anyagi ráfordítással járna az intézmények integrációja és fizikai egybeolvasztása. Egyetlen egy szereplő érdeke, hogy ne legyenek szétszórt intézmények és ellátóegységek, ez pedig a beteg. Sajnálatos módon azonban a rendszerben a beteg érdekérvényesítő képessége a legkisebb, így ezt könnyű ignorálni.

Kép: http://www.seenox.org/wp-content/uploads/2014/06/Hilarious-Design-Fails-10.png

Az ideális egybeolvasztás Budapesten azt jelentené, hogy a meglévő 30 kórházból és annak ötvenvalahány telephelyéből kellene 4 nagy kórházat csinálni, ebbe beleértve az összes speciális intézményt és a Semmelweis Egyetemet is, ekkor érnénk el a Zala Megyei Kórház színvonalát.

Sajnálatos módon nagyon úgy fest, hogy az egészségügyi vezetés ezt még mindig nem érti meg, sőt még azt sem, hogy a múlt századi kubatúra a maga pavilonrendszerével (a kórház osztályai külön-külön épületben vannak) - ami a budapesti kórházakat jellemzi - teljesen lehetetlenné teszi a korszerű betegellátást. Legalábbis erre enged következtetni a napi.hu cikke, mely szerint “Egy másik, az államtitkárság által támogatott fejlesztési koncepció 3 sürgősségi centrumban gondolkodik, budai (Szent János Kórház), észak-pesti (Honvédkórház), és déli-pesti (Szent István, Szent László) központokkal, összevonásokkal, társkórházakkal együtt. Erre a körre az új, a Korányi-projekt tömbjéhez hasonló blokkok építésével együtt, első körben 180 milliárd forintra lenne szükség, amihez viszont uniós forrásokat is lehetne társítani. Kútvölgyiben már elindult egy 4 milliárdos felújítás, a koncepció szerint a Kútvölgyi tömböt összekötnék a Kútvölgyi lejtő fölött a Szent János kórházzal… A fül-orr-gégészet, nőgyógyászat, urológia pedig maradhatnak a jelenlegi pavilonokban, amelyeket uniós forrásból felújíthatnak…hasonlóan lehetne újraszervezni a Szent László és Szent István kórházat az ott lévő kardiológiai intézettel. A dél-pesti sürgősségi központra ugyanúgy felfűzhetők a Szent István kórház pavilonjai.”

Amennyiben ezek a fejlesztések létrejönnek, megint pontosan ott tartunk, mint ahol elkezdtük, egyetlen kivétellel, hogy ismét feleslegesen elpattintottunk iszonyatos mennyiségű pénzt, de releváns eredmény nélkül, és a kritikus állapotú betegeket továbbra is szállíthatja a mentőszolgálat a város egyik végéből a másikba. A fővárosi betegeknek pedig továbbra sem jár legalább egy, megyei szintű egészségügyi ellátóhely.

Kép: http://unbounce.com/funny/15-epic-marketing-fails/

Már csak azt nem értem, hogy aki a pavilonrendszer alkalmatlanságát nem érti, mit keres egyáltalán az egészségügy közelében. Miért nem megy inkább állatgondozónak, ott legalább emberéletekkel nem tud játszani, már ha rendesen bezárja az ajtót.

Remélem, nagyon remélem, hogy Kulka Jánosnak a fentiekből semmiféle hátránya nem származott és minél előbb teljesen felépül.

Mert igen, rá igen nagy szükségünk van!

A minap a facebookon összeakadtam egy előadóművésszel, aki emocionális húrokat pengetve érvelt a vasárnapi boltbezárás mellett. Kapva kaptam az alkalmon és javasoltam legott, hogyha már így alakult, akkor talán zárjuk be a kórházakat is vasárnap, hiszen az ott dolgozóknak is jogukban állna vasárnap cukrászdába menni, vagy csak egyszerűen a gyerekükkel tölteni az időt. Persze azonnal megkaptam a kioktatást arról, hogy az orvosoknak, nővéreknek hivatása van és biztosan el is mondták nekem, hogy ez mit jelent.

De vajon mit is jelenthet a hivatás, vagy hivatástudat és miért gondolják sokan azt, hogy az orvosnak, nővérnek, egészségügyi személyzetnek nincsen magánélete csak hivatása? Miért gondolják sokan azt, hogy az egészségügyi dolgozó szabadidejében is bármikor hadra fogható, szabadidejével bárki is rendelkezhet, csak azért mert orvos, vagy nővér? Nos, a hivatás az egy olyan szakmát jelent, amelyhez az egyén lelkileg is vonzódik, akár életcélként is megfogalmazza magának ezen szakma űzését. Nem tévesztendő össze a hivatás a fizetéssel, ami ma Magyarországon egy rendkívül népszerű téveszme. Ugyanis az, akinek hivatástudata van, és szakmáját e szerint végzi, bármennyire is meglepő az is bérből / fizetésből él. Tehát a hivatás, vagy hivatástudat nem alkalmas élelmiszer vagy egyéb anyagi jószágok megfizetésére, legalábbis egyelőre nem. Ellenben a hivatástudat például azt az alapvető magatartást jelentheti, amely szerint ha egy orvos / nővér bárhol olyan esetet lát, ahol valaki egészségkárosodást szenved, akkor megpróbál segíteni (amit egyébként mindenikek meg kellene tennie), még akkor  is, ha ez nem a munkahelyén történik. Ennek dacára mondjuk egy informatikust nem fog különösebben lázba hozni a Balaton parton, ha a lángosos számlázóprogramja nem működik.  A baj ott van, amikor a hivatástudatot összetévesztik a normál munkamenettel, illetve visszaélnek vele. Sok botrányos történetet olvastam, hallottam olyan esetekről, amikor az orvos nem vizsgálta meg, nem operálta meg stb… Ezek az esetek, amennyiben valóban úgy történtek, ahogy le vannak írva, akkor nem arról szóltak, hogy az illető ellátóknak eltűnt a hivatástudatuk - ugyanis ezt szerintem nem lehet számon kérni, hasonlóan például a jóérzéshez - hanem arról, hogy munkakörük ellátása közben teljesítették-e kötelességüket vagy sem.

Azt is fontos megjegyezni, hogy az a hivatástudatnak nevezett valami nem állandó értéken mozog, hanem értéke változhat - jellemzően csökkenhet az évek múlásával - akárcsak az egyén lelkesedése. A hivatástudatot aztán a legrosszabb esetben felváltja a fásultság és a burnout (kiégés) szindróma. Ez akár meglepően gyorsan is bekövetkezhet, pár év alatt. A hivatástudat megtartásához szorosan hozzájárul a megbecsültség érzése és - ne legyünk szerények - az anyagi megbecsültség is ide tartozik, valamint a hasznosság érzése is. Sajnálatos módon az egészségügyben dolgozók e két komponens tartós hiányában szenvednek. És ebben mi magunk, a társadalom a leginkább felelős. Az anyagi részt mindenki érti: Segíthetek János órabére magasabb a gyorsétteremben, mint az ápolóké. (Persze ez nem azt jelenti, hogy Segíthetek János jól meg van fizetve). 

Aztán itt van a hasznosság érzése is. Még kezdő orvos koromban sokat ügyeltem háziorvosi ügyletekben, hétvégén is. A szombatot utáltam a legjobban, mert az piacnap volt  és az orvosi ellátásra is pontosan úgy tekintettek, mint a szomszédos piacon a hentesboltra, ha már arra járok, beugrom, hol egy vérnyomásmérésre, hol egy receptért, hol csak egy kis vizsgálatért, vagy csak egy kis kullancscsípés miatt. Arra a sürgősségi ügyeletre, amit sürgősségi esetek ellátására tartottak fent. A helyzet mára már annyit romlott, az egészségügyi ellátórendszer már oly mértékben omlott össze, hogy ezek a betegek minden nap megjelennek a sürgésségi ellátásban az alapellátás helyett. Időközben történt egy vérszegény kísérlet ennek a tendenciának a megváltoztatására, amikor a vizitdíjat bevezették. Ez sikeres is volt, hiszen a felesleges orvos-beteg találkozók számát ténylegesen csökkentette. Sajnos azonban a jelenlegi kormányzó párt és az Orvosi Kamara vezetője addig hergelte a lakosságot, míg a vizitdíj is a múlté lett. Így rendesen megnőtt az amúgy is csökkent létszámú egészségügyi ellátó személyzet leterheltsége. Az orvosi munka kb. 40 százaléka adminisztráció, amit az orvos végez maga. A maradék 60 százalékból 50-et azon betegek vizsgálata teszi ki, akiknek semmi keresnivalója nem lenne akkor és ott abban a rendelőben, így mindössze 10 százalékban érzi az orvos úgy, hogy effektív munkát végez. Ráadásul a rendszerben feleslegesen megjelenők azoknak a betegeknek gyógyítását nehezítik, akik tényleg rászorulnának. Ez pedig igen csak frusztráló érzés, és nem erősíti az egyén hasznosságának megélését.

Az is igaz, hogy a betegek sem szórakozni járnak az orvoshoz, és sokszor nem az ő hibájuk a felesleges igénybevétel, hiszen az egész ellátórendszerrel baj van, az alapellátástól a rehabilitációig. Ugyanis a betegutak nem tiszták, a várólisták meg hatalmasra duzzadtak már az egyszerűbb szakorvosi ellátás esetében is.

De amíg távolról magyarázunk az orvosoknak / ápolóknak a hivatástudatról, amíg elvetjük a vizitdíjat, vagy az ötletét egy jól működő egészségügyi kiegészítő biztosításnak, amíg otthon a fotelból bólogatunk Sándor Máriának, és amíg hagyjuk hogy az egészségügyet államtitkár és ne miniszter felügyelje, addig ez van, ez jár! Illetve lassan már ennyi sem. Zárjuk be a kórházakat vasárnap!

Kép: http://www.helyihirek.hu/index.php?fp=cikk&id=772&v=cikkek

https://i.ytimg.com/vi/gzERINj7iXY/maxresdefault.jpg

Viszonylag gyors módját választotta a kormány a fenyegető nyugdíjas krízis megoldásának. Először egybevonja, majd a minisztériumba olvasztja mind az Országos Egészségbiztosítási Pénztárt (OEP), és az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóságot (NYUFIG). Egy, azaz csak egy állami kifizetőhely maradhat talpon az óriás bürokráciacsökkentési kampányban, ez pedig a Magyar Államkincstár lesz. 

A koncepció meglehetősen érdekes, azt most is látjuk, hogy az állami intézmények nem igazán működnek, hatványozottan igaz ez az Emberi Erőforrások Minisztériumához (EMMI) tartozó intézményekre. Bármerre is nézünk, nem találunk olyan intézményt, amit ne zilált volna szét a szakmaiatlanság és az alkalmatlanság. Az EMMI esetében mindennél igazabb az ismert szólás a halról, meg annak fejéről, ugyanis Balog Zoltán miniszterként semmilyen értékelhető eredményt felmutatni nem tudott, azonban az általa vezetett tárcáknál jelentős rombolást sikerült véghezvinnie, elég csak az oktatás és az egészségügy tájékán körülnéznünk. Ebből lehetett elege a kormányzatnak és bürokráciacsökkentés címén mindent megpróbálnak egy már amúgy is túldimenzionált mamutszervezetbe passzírozni, amolyan orosz rulettként, hátha akkor az alkalmatlan miniszter majd nem lesz alkalmatlan. Mindezt persze úgy, hogy a megszűnő intézmények listája sokkal inkább politikai erővonalak mentén alakul, mint a józan ész, vagy magának az intézménynek a hasznossága alapján.

Vannak olyan szervezetek, amelyek egy óriás és vezetetlen minisztériumba olvasztva szinte biztosan elvesztik funkciójukat és feladatuk maradványait sem fogják tudni ellátni, annak ellenére, hogy működésük létfontosságú lenne. Így fog ez történni a NYUFIG-gal és az OEP-pel. Ennek egyenes következménye pedig az lehet, hogy se nyugdíj, se betegellátás nem lesz a továbbiakban, így a nyugdíjasok egészségügyi ellátás hiányában és nyugdíj nélkül gyorsan éhen halnak, de előtte a Walking Dead zombijaihoz hasonlóan fognak a kukák tájékán megjelenni, amelyeknek addigra már a Nemzeti Etető lesz a neve.

Kép:http://www.ew.com/article/2015/11/29/walking-dead-prologue-scene-negan-watch

Az OEP ugyanis nem csak állami kifizetőhely, amelyen egyszerűen csak átfolyik az Egészségbiztosítási Alap (E Alap) pénzforgalma. Ennél sokkal összetettebb feladata lenne az OEP-nek, már ha persze rendesen működne. Nem véletlen volt itt szinte azonnal főigazgató csere az új egészségügyi államtitkár hivatalba lépésekor. Talán mindennél beszédesebb az a folyosói pletyka, mely szerint a volt főigazgató asszony szinte csak papíralapon érintkezett a kollégáival, mert az e-mail kezelése már túlságosan bonyolult technikai kihívás volt számára. Ennek ellenére, ebben az intézményben még most is jelen van a szakmaiság csírája, hiszen számos olyan munkatárs dolgozik itt, akik nélkül az egészségügy már régen bedőlt volna. Ebben az intézményben dől el, hogy milyen új terápiát, gyógymódot támogat a kormány. Ez a szervezet felelős a kórházakkal való szerződésekért és a kórházi kifizetésekért is, valamint annak az ellenőrzéséért, hogy az egyes egészségügyi intézmények által lejelentett teljesítmény valós-e és kifizethető-e. De ugyancsak az OEP felelős a gyógyszerkassza meghatározásért és a kifizetésekért is. Igaz azonban az is, hogy az elmúlt öt évben nem fogadtak be támogatásra új onkológiai szereket, pedig számos új készítmény elérhetővé vált világszerte, de ennek sokkal inkább az E Alap vérszegény volta az oka, mint az OEP működése. A fentiek alapján kitűnik, hogy az OEP feladatköre rendkívül bonyolult és szerteágazó, amit egy jól működő minisztériumi főosztály sem fog tudni kezelni - hiszen a hírek szerint a szakmai feladatok a tárcáknál maradnak - nem beszélve egy jelenlegi, Balog vezette EMMI-ről. 

A helyzet pikantériáját még fokozza az a tény, hogy a Magyar Államkincstár sem működik megfelelően, elég csak a közelmúlt botrányaira gondolni, amelyeket csúszó és pontatlan közszolgálati kifizetések jellemeztek. Tehát amennyiben a szakmai akadályokon valahogy sikerülne átvergődni (ami szinte biztosan nem történik meg), a rendszer a kifizetéseknél fog megakadni és behalni, ezzel is zombivá változtatni a legrászorultabbakat, gyógyszer, egészségügyi ellátás és pénz nélkül. 

A cél pedig bármennyire is fennkölt -  mármint a bürokráciacsökkentés - pontosan az ellenkezőjét fogja elérni,  káoszt és még több döntésképtelen papírtologatót.

Halkan, nagyon halkan kérdezem: tessék mondani meddig kell még pozícióban tartani egy teljesen alkalmatlan minisztert? Biztos, hogy a dolgok megoldásának az a legbiztosabb módja, hogy olyan szervezetbe integrálunk mindent, ami az alapvető funkcióját sem tudja ellátni?

De addig is néhány szervezet haladékot kapott, így az Országos Mentőszolgálat is elkerüli a beolvasztást, legalábbis októberig. Persze, addig azért nem ártana igazolni azt, hogy az OMSZ képes megállni a saját lábán. De ez aligha fog sikerülni addig, amíg a régi menedzsment teljesen le nem cserélődik és valóban alkalmas emberek kerülnek megfelelő pozícióba. Sajnos, azonban a hírek nem erről szólnak, így már nem sok maradt hátra, az óra ketyeg.