Nagy várakozással tekintett a szakma az új orvos emberminiszter kinevezése elé, hátha majd ennek a szentnek is maga felé hajlik a keze, azaz remélhető, hogy az új csúcsminiszter majd az egészségügyet helyezi prioritásként működésének célkeresztjébe.

Fotó: Neményi Márton

A szkeptikusok már akkor is morogtak, hogy de már az új miniszter retardált elődje is felismerte, hogy ez a tárca így túl nagy, képtelenség egy ekkora minisztériumot vezetni, mégis hogyan gondolta Kásler ennek az elvállalását.

Talán nem annyira ismert az a tény, hogy dacára a tízparancsolatnak, meg az egyéb - mondhatni több mint szokatlan - Kásler nyilatkozatnak, és az egyedül az őrsvezetői kinevezést nem tartalmazó 15 oldalas önéletrajznak, az új miniszter nem retardált, aligha említhető elődjével egy lapon szellemi képességeiket tekintve.

Ennek egyik legerősebb bizonyítékaként szokták azt emlegetni, hogy Kásler nevéhez fűződik az egészségügyön belül is túlhájpolt, sokak által sikeresnek ítélt onkológia ellátás újraszervezése és annak centralizálása.

Pedig ha megnézzük a száraz tényeket, akkor rögtön kiderül, hogy az onkológiai centralizálás ebben a formában sok mindennek nevezhető, csak éppen sikeresnek nem. Még akkor sem, ha a centralizálás tényleg szükségszerű, hasznos és elkerülhetetlen lett volna.

Ennek talán éppen elegendő bizonyítéka az, hogy ma Magyarországon a daganatos betegségek halálozása annyira magas, hogy világviszonylatban (!) a harmadik legrosszabb eredmény a miénk, ebben csak Zimbabwe és Örményország előz meg. Meglehetősen rémisztő az az ábra is, amely a Health at a Glance: Europe 2016-os kiadványából kiolvasható, és amely azt mutatja, hogy Magyarországon 2015-ben többen haltak meg daganatos megbetegedésben, mint 1990-ben az OECD országok átlagában. Azaz még ma sem értük el azt a halálozási mutatót, ami például Németországot jellemezte 25 évvel ezelőtt. Annak ellenére sem, hogy mind az elérhető gyógyszerek, mind a technika jelentős fejlődésen ment keresztül az elmúlt negyed évszázadban.

Ehhez a lesújtó eredményhez szükséges az is, hogy ne legyen elég diagnosztikai eszköz. Magyarországon az OECD országok között jut a legkevesebb CT készülék egymillió lakosra, ez a szám itthon alig több, mint 10, míg Németországban 35, de Szlovákiában is 18 körüli.

Meg persze az is szükséges volt, hogy hosszú, hosszú évek óta nem fogadott be sem az OEP, sem annak utódja, a NEAK új onkológiai gyógyszereket, így maradnak a már elavult régi készítmények a nagy többség számára.

De az sem elhanyagolható tény az onkológiai ellátást tekintve, hogy nincsenek egységes onkológiai terápiás irányelvek, ugyanis az öt terápiás centrum legalább ötféle módszert követ. Ráadásul terápiás eszközökből is hiány van, mert van ahol nincs elég sugárterápiás készülék. Így például abban a Közép-Magyarországi régióban sincs elég készülék, amely az onkológiai betegek 45 százalékát látja el, és ahol az Országos Onkológiai Intézet is megtalálható (amit miniszteri kinevezése előtt Kásler vezetett).

Tehát amennyiben Kásler jövőbeni tevékenységét az onkológiai ellátás felől próbáljuk megjósolni, sok mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy sikeres lesz. Bár az onkológiai centrumok létrehozása tényleg szükséges volt, ezek kialakítása és a feladatok leosztása, irányítása nem nevezhető sikertörténetnek a fentiek alapján sem.

Az egészet valahogy úgy tervezték és hajtották végre, mintha holnaptól betiltanák a falusi kisboltokat és mindenkit a megyei Tescoba terelnének át, mondván, hogy a kis boltban nem kapni elég vitaminforrást és nincs elég választék sem. Azonban ezzel egy időben nem növelnék meg sem a Tesco dolgozók létszámát, sem a kasszák számát, sem az árukészletet, de még az áruház méretét sem. Így pontosan azt a képet kapnánk, mint amit ma az Országos Onkológiai Intézetben láthatunk reggelente: óriási tumultus a vizsgálatra, vagy kezelésre váró betegek között, a szűk, levegőtlen helyiségekben, több órás várakozással egybekötve. Én ezt sem tartom sikeres átalakításnak, és szerintem az éppen ott várakozó betegek sem tartják annak.

Persze nem tehető felelőssé Kásler egyedül az onkológiai állapotokért, hiszen az általa vezetett intézmény 60-70 ezer beteget kezelhet (a honlapjuk szerint "Évente több, mint 15 ezer új fekvőbeteget kezelünk és több, mint 56 ezer beteget részesítünk kúraszerű ellátásban”), a magyarországi kb. 300 ezer daganatos betegből.

És azt is el kell ismerni, hogy magát az Országos Onkológiai Intézetet jól menedzselte, oda mindig jutott, például itt került kialakításra a tüdőtranszplantációkhoz szükséges teljes infrastruktúra, a SOTE Transzplantációs Klinikája helyett.

Azonban országos intézetvezetőként sokkal nagyobb és pragmatikusabb lépéseket kellett volna megtennie a tisztességes onkológiai ellátás érdekében.

Kásler -immár miniszterként- ezeket az elmaradott lépéseket most megteheti és  nagyon úgy tűnik, hogy egészen komoly felhatalmazást kapott a miniszterelnöktől, azaz meglesz a lehetősége és az ereje is ezekhez a lépésekhez. Hogy él -e majd ezzel a lehetőséggel és hogyan, azt még nehéz megjósolni, mindenesetre mostani nyilatkozataiban ha programot nem is, de irányt mindképpen mutat.

Hogy ez merre visz, vissza a XIX. századba, vagy végre a saját korunkba a következő elemzésemből kiderül.

Miután tavaly év végén a Magyar Orvosi Kamara vezetősége sikertelenül próbálkozott meg a kamarai tagdíj emelésével - majd duplájára kívánta emelni a tagdíjat - júliustól pazarló gazdálkodásukat a rokkant orvosokkal is finanszíroztatnák. Ugyanis egy februári gittegyleti gyűlés után a Területi Szervezetek Tanácsa 2018. július elsejétől visszavonta szinte az összes tagdíjkedvezményt, annak ellenére, hogy erre a tagság nem adott semmiféle felhatalmazást.

Így a pályakezdők, a tartósan táppénzen levők, a 70. életévüket be nem töltött részfoglalkozású nyugdíjasok, a munkanélküliek, a kamarai tagként jövedelemszerző tevékenységet nem folytatók, a kamarai tagként nem aktív orvosként, hanem köztisztviselőként dolgozók tagdíjkedvezményét megvonta a Kamara és kötelezi őket a teljes tagdíj fizetésére. A kedvezmények ugyanakkor megmaradtak a GYES-en, GYED-en, GYET-en levők számára, illetve a 70. életévüket betöltött orvosok számára (ez utóbbi csoport adja a jelenlegi vezetés egyik erős tömegbázisát).

Az orvosi működésnek sajnálatos alapfeltétele az orvosi kamarai tagság, így aki orvosként kíván működni, köteles tagdíjat fizetni, a tagság nem választható, hanem kötelező opció ebben a szégyenletes gittegyletben.

Ennek értelmében most a Magyar Orvosi Kamarának sikerült szintet lépnie aljasságból, mert a legkiszolgáltatottabb, legkevésbé vagyonos orvosrétegbe sikerült belerúgnia, akik vagy most kezdik felépíteni az egzisztenciájukat, mint a pályakezdők, vagy éppen tartósan betegek, mint az az orvoskolléga, aki az 1001 orvos hálapénz nélkül facebook csoportban posztolta ki tagdíjemelését. Ez az orvos csak részállásban tud dolgozni, mert annyira súlyos vesebeteg, hogy másnaponta dialízisre kénytelen járni, ahhoz hogy életben maradhasson. Mint a posztból kiderült, rokkant, aki betegsége mellett még szívesen dolgozna. És akkor jött a Magyar Orvosi Kamara és azt mondta, bocs, mi most úgy döntöttünk, hogy fizess kétszer annyit, mint eddig, mert nekünk kell a pénz.

Mert itt van igazán a kutya elásva, a kamarai vezetés (Éger István és bandája), tavalyi tagdíjemelési kísérlete pontosan azért bukott el, mert nem tudták meggyőzni a Küldöttközgyűlés küldötteit annak szükségszerűségéről, nem volta képesek egyetlen, a tagdíjemelés szükségességét alátámasztó, nyomatékos érvet sem kipréselni magukból, csak annyit, hogy a jelenlegi költekezésük mellett felélik a vagyont és vannak dolgozók, akiknek a bérét megemelnék. De sehol egyetlen egy elképzelést sem tudtak felmutatni arról, hogy a Kamara gazdálkodásán hogyan takarékoskodnának. Egyetlen egy lehetőséget sem mutattak be arról, hogy a kiadásaikat hogyan kívánják csökkentenim vagy a vagyont nem felélni, hanem gyarapítani.

Itt nem csak arról van szó, hogy Éger István elnök egyedül 25-30 millió forintba kerülhet a tagságnak, vagy a tagság luxusterepjárót bérel neki, vagy akár arról hogy éves szinten 100-120 millió forintért adnak ki egy alig olvasott, wc papírnak is alkalmatlan újságot, hanem arról is, hogy a felduzzasztott szervezet mennyire nem végez olyan hatékony munkát, amely az orvosok, a tagság érdekét szolgálná. Lásd például a legutóbbi fiaskót, amit a Transparency International-nek kellett kiperelni (mert nem adták ki ezt az egyszerű adatot sem), hogy 2016-ban egyetlen egy hálapénzzel kapcsolatos etikai tárgyalást sem tartott a Magyar Orvosi Kamara Budapesti Területi Szervezetének Etikai Bizottsága.

Pedig ezt is lehetne racionalizálni, ugyanis semmi szükség megyénként kamarai szervezetekre, éppen elég lenne régiós szintű szervezeteket létrehozni, etikai bizottságostól, mindenestől. Ebben az esetben mindjárt radikálisan csökkenne a működési költség és talán hatékonyabb is lenne a működés. De akár a 120 milliós toalettpapírt is meg lehetne szüntetni, és ha nagy a késztetés a további igénytelenség fenntartására, online is meg lehetne ezt jelentetni, a jelenlegi költségek töredékéért.

Arról sem nagyon beszélnek, hogy az évente megújuló, tagokra kötött életbiztosítás jutalékát ki teszi zsebre és miért nem forog vissza ez is a tagok javára. Tényleg ki? Ezt is lehetne tisztességesen csinálni, tessék megnézni a Könyvvizsgáló Kamara transzparenciáját, és működését. Ott nyílt ajánlatkéréssel dolgoznak, és a jutalék sem vész el tagok számára, hanem azt is visszaforgatják.

Tehát meg lehetne oldani a tagdíjkérdést nagyon gyorsan egy tisztességes és átlátható működéssel, valamint a felduzzasztott, felesleges szervezeti struktúra lefaragásával, na meg persze azzal is, ha a Kamara nem hozna létre olyan gazdasági társaságokat, amelyek több mint 100 milliós veszteségét a tagokkal finanszíroztatja évtizedeken keresztül.

De nyilván nem ez a cél, hiszen úgy tűnik, hogy Éger István és bandája remekül megél a tagok nagylelkű befizetéseiből, ezért a legkevésbé sem érdekük az átlátható gazdálkodás. (Itt jegyezném meg, hogy még a mai napig sem adták ki azon a gazdasági adatok egy részét, amit már jogerősen kipereltem a vezetéstől.) És ennek nyilván megvan a maga oka is, nem véletlen, hogy szinte bármilyen gazdasági adatot csak perrel lehet megismerni. Márpedig ennek két oka lehet: vagy annyira pazarlóak és slendriánok, hogy rettegnek a nyilvánosságtól, vagy lopnak, ez utóbbi esetben meg minden érthető.

Most csökkent volna az apanázs, léptek és nem a luxusterepjárót cserélték le, hanem a rokkant kollégákat és a fiatal pályakezdőket sarcolták meg még jobban.

De egyszer minden véget ér, és ebben az esetben a szekrényből kihulló csontvázak, az eltitkolt esetleges gazdasági bűncselekmények, sokat jelenthetnek majd, években is.