Orson Welles után szabadon

Reggel 9:17 perc. Feladatot diktálok minden szabad kocsinak Budapesten: robbanás, Nyugati Pályaudvar, sok sérült, kárhelyparancsnok a budai MOK (mentőorvosos kocsi).

Fotó: Bomb Blast At Station PK film https://www.youtube.com/watch?v=BHP6FnWBeE8

Valahogy így nézne ki a kezdet egy terrortámadás kapcsán. 

9:18 perc. A Markó utcában a harangot megkongatják, a mentők elindulnak a robbantás színhelyére. Már legalábbis azok, amelyek nem tableten kapják a riasztást, hanem rádión keresztül, hiszen a Mentőszolgálat által évekkel ezelőtt beszerzett tableteken egy térkép, vagy akár egy egyszerű Excel megnyitása is percekig tart. Az informatika területén még a Netpincér is klasszisokkal jobban teljesít, pontosabb és gyorsabb szolgáltatást nyújt, mint a mentőszolgálat rendszere 4,2 milliárdért. 

9:20 perc. Ahogy a bejelentések száma növekszik, úgy emelkedik a sérültek és a halottak száma és ezzel párhuzamosan pedig a mentők által kiadott menetleveleken a kocsihiány-pecsétek száma is. Hiszen nincs elég hadra fogható mentőautó, jó részük leselejtezés előtt áll a szervizben. 

9:25 perc. A helyszínen iszonyú a káosz, sérültek, végtagok és halottak hevernek szanaszét, az emberek fejvesztve menekülnek, a megérkező mentők a parkolással nem vesződve rohannak a sérülteket ellátni, már amelyik ki tud szállni a mentőből, mert a másik egység nem állt rá. Ugyanis nincs, aki a kocsik beállását, parkolását felügyelje, segítse, a rendet fenntartsa. 

9:35 perc. A TEK már a helyszínen parádézik, azonban a szakmák közötti koordinálást (tűzoltó, mentő, rendőr) senki sem végzi. A tömeges kárhelyen az ellátók jelentősen kevesebben vannak, mint a még menthető sérültek, ezért elkezdődik a sérültek osztályozása, a triage. Sajnos azonban a mentődolgozók az utóbbi években ilyen jellegű képzést  nem, vagy jóval kevesebb arányban kaptak, mint RSI továbbképzést, így a megfeszített heroikus küzdelem ellenére is egyre csak növekszik a halottak aránya.

9:37 perc. Ekkor kezdik a légimentést is bevetni, azonban Budapest nem Dubai, így viszonylag kevés toronyház tetején van helikopterleszálló, ezért a bevethető helikopterek egy része a Városligetben száll le, és vár. Az majd csak később jut eszükbe, hogy a sérülteket távolabbi vidéki kórházakba szállítsák, így a helikopterek egészségügyi személyzetét a Nyugati Pályaudvarra viszik, hogy az ellátásban segítsenek.

9:50 perc. A hírek hallatán jelentkezni kezdenek a szabadnapos mentődolgozók is munkára, keresni kezdik a légimentők igazgatóját és orvosigazgatóját, azonban őket nem érik el telefonon, információk szerint külföldön dolgoznak, vagy éppen Ausztráliában vannak továbbképzésen.

9:57 perc. Az ellátottakat elkezdik elszállítani, először ugyanabba a kórházba, míg a könnyebb sérültek a helyszínen várakoznak. 

10:32 perc. A kórház lassan megtelik, hiszen Magyarországon nincs olyan kórház, ami négy többszörösen sérültnél többet egyszerre el tudna látni, ezen betegek száma pedig a helyszínen is már az 50-hez közelít. 

10:41 perc. Az ellátásba elkezdenek más kórházak is bekapcsolódni, sőt a hírek hallatán a szabadnapos orvosok, ápolók jelentkeznek munkára, így lassan, de növekszik az ellátók száma. Azonban ekkor már érezhetővé válik, hogy Budapest nem tud egyedül megbirkózni a feladattal, ezért elkezdik bevonni először a közelebbi, majd a távolabbi vidéki kórházakat is. Mentővel és helikopterrel fogják szállítják a betegeket ezen kórházakba. Már ahol van helikopterleszálló. 

11:23 perc. A kórházak leporolják a 70-es években írt tömegesellátás-tervüket és előveszik az ISO tanúsítványnak készült terveket is, végül a folyamatábrát a helyi informatikus értelmezi, így megkezdődik a Masscal-ellátás. 

11:51 perc. Érkeznek és érkeznek a szabadnapos orvosok ápolók, azonban gyorsan kiderül, hogy már nem csak altatóorvosból van hiány, hanem sebészből is, ezért a nőgyógyászok és az urológusok is beállnak operálni, csakúgy mint 1956-ban. 

12:33 perc. Ekkor azonban újabb probléma merül fel, nincs elég varrófonál, de steril eszköz sem, így néhányan még műtét előtt csendben meghalnak. Mindeközben a helyszínen az ellátás már befejeződött, csak a halottak és a TEK maradt, a kárhely egészségügyi felszámolása befejeződött.

12:53 perc. És ekkor lassan összeül az Operett Operatív Törzs is, mostanra már minden tagját elérték, megkezdődik a politikai felelősség elkenése.

Forrás: http://prolidepp.tumblr.com/image/141546750247

A fentiek szerencsére mind a képzelet szüleményei, egy nagyon leegyszerűsített modellkísérlet részletei, s robbantás helyett lehetett volna akár metrótűz, vagy stadionkatasztrófa is. A lényeg az ellátórendszer működése. Meggyőződésem, hogy egy ilyen esemény következményeit, a halottak és a maradandó károsodást elszenvedők számát az ellátórendszer szervezetlensége és hiányossága is jelentősen növeli. De nagyon remélem, hogy soha, de soha nem kell megtapasztalnunk mentőszolgálatunk, kórházaink működését ilyen szélsőséges körülmények között! Egy szinte biztos, hogy a rendszer felkészületlenségét és alkalmatlanságát csak és kizárólag az abban szereplő egészségügyi személyzet kompenzálja és menti meg a teljes összeomlástól.

 
“A betegátadás jelentősen elhúzódott”
Olyannyira, hogy a beteg nem élte túl. Nem élte túl a 37 éves nő a kórházak közötti ping-pong meccset, amit az Országos Mentőszolgálat közvetített. Ugyanis - sajtóhírek szerint - egy 37 éves nő Budapest XII. kerületének a kellős közepén rosszul lett és stroke gyanúval a mentőszolgálat megpróbálta elhelyezni valamelyik ügyeletes kórházba, azonban mire ez sikerült, kiderült, hogy a betegnek nem stroke-ja van, hanem főütőér-szakadása és sajnos műtét közben meghalt.
 

Kép: demotivalo.net

Budapest kórházi felosztása rendkívül ésszerűtlen és bonyolult, leginkább a főorvosi és kórházigazgatói érdekeken alapul. Sarkítva úgy néz ki, hogy ugyanaz a kórház hétfőn képes betegellátásra, de kedden már nem. Egyik nap nyitva van, a másik nap meg zárva, de amikor nyitva van akkor is lehet zárva, mert éppen teltházat jelent és szabad ágy hiányában nem fogad. Azt pedig, hogy egy adott intézmény havonta hányszor jelenthet teljes kapacitást, azaz szabad ágy-hiányt, az égvilágon semmi sem szabályozza.
Így jelenthetett már aznap reggel ágyhiányt a Szent János Kórház, aki területi illetékessége folytán felelős lett volna a XII. kerületi betegek stroke ellátásáért. A beteget a mentőszolgálat megpróbálta egy másik stroke központba, a Szent Imre Kórházba elhelyezni, azonban az ottani ügyeletes orvos az ellátást finoman visszautasította. Ezek után a mentők egy olyan ellátóhelyet választottak, ahol nincs ugyan stroke ellátás, de van kórház tábla, így jutottak el a Szent Margit Kórházba.
Persze aztán kiderült, hogy a betegnek nem is stroke-ja van, hanem főütőér-szakadása, ami egy egészen másfajta kezelést és ellátást igényel, de legalább neurológus nem kell hozzá. Addig-addig ment az elhelyezés, míg a beteg meghalt.
Hogy ki és miben hibázott, még nem tudjuk, egy biztos, a beteg nem élte túl a budapesti egészségügyi ellátórendszer szervezetlenségét és hiányosságait.
De vegyük sorba, hogy hol lehettek a hiba pontok.
Hogy mi volt a beteg tünettana és miért stroke-ra gondolt egy kivérzett betegnél a mentőegység, vagy esetleg mi volt az az ok, ami miatt a főütőér-szakadástól igen távol álló stroke-ot diagnosztizáltak, azt nem tudjuk. Az biztos, hogy a főütőér-szakadás pontos diagnózisa nem helyszíni feladat, ultrahang vizsgálat nélkül igen nehézkes.  Azonban a vérzéses shock felismerése helyszíni feladat és ezt okozhatja a főütőér-szakadása is, de ez utóbbi ritkán összetéveszthető a stroke-kal. Az is szinte biztosnak látszik, hogy a beteg főütőere nem egyben hirtelen szakadt át, hanem ez egy lassabb folyamat lehetett, hiszen ha a főütőér hirtelen teljesen átszakad, akkor uszkve 3 perc alatt a beteg meghal, még a mentők kiérkezése előtt elvérzik a hasüregébe. Így, amennyiben a diagnózis időben megvan, talán még lett volna idő a sikeres műtétre, azonban az is könnyen elképzelhető, hogy az időben felállított diagnózis ellenére is meghal a beteg. Véleményem szerint a mentővel megtett hosszabb út (Szent Margit távolsága a helyszíntől vs. Szent Imre távolsága a helyszíntől) sem tett jót a már meglévő főütőér-szakadásnak, pláne, ha még hozzáadjuk fővárosunk “kifogástalan” úthálózatát is.
De hogy miért nem került a beteg a Szent Imre Kórházba, ahol elég széles szakmai spektrum képes fogadni a betegeket, akár érsebésszel és neurológussal is? Mert a Szent Imre Kórház ügyeletes orvosa elutasította a beteget, legalábbis a sajtó információi szerint. Csak azt nem értem, hogy ezt hogyan tehette meg, ugyanis a sürgősségi ellátásban nem igazán értelmezhető a területi illetékesség. Persze annak semmi teteje, hogy például Debrecenből hozzanak a Szent Imre sürgősségi osztályára beteget, na de a szomszéd kerületből? Ha a beteg itt megjelent, akkor el kell látni, legalábbis sürgősségi szempontból. Tessék megszokni azt a furcsa állítást, hogy a kórház nem szívességet tesz, ha a beteget fogadja, hanem ez a dolga, ennek megfelelően a mentőszolgálat meg nem könyörög a beteg elhelyezéséért, hanem oda viszi a beteget, ahova való.
De oda aztán meg végképpen nem viszek beteget, ahol tudom, hogy a feltételek hiánya miatt nem tudják ellátni. Ezért az a mai napig rejtély, hogy miért éppen a  Szent Margit Kórházra esett a mentők választása, hiszen mint említettem, ott nincs stroke ellátás, meg éppen neurológus sem volt. Ha itt most nem egy ember életéről, illetve haláláról szólna a történet, akkor megkérdezném a mentőszolgálatot, hogy tessék már mondani, miért nem a Mária utcai Szemészeti Klinikára vitték a beteget. Amellett is van H betű az úton.
Utólag azért persze mindig könnyű okosnak lenni. De ebben az esetben jól látható hibák, vagy hibáknak vélt események követik egymást. A fentiekből következik, hogy a beteg halálát nem egy egyéni rossz döntés, hanem rendszerhiba okozta. A rendszerhiba pedig kiterjed a mentőszemélyzet oktatásától (ne feledjük, hogy néhány önjelölt, középszerű professzorhallgató az utóbbi években olyan ostoba és erőszakos képzést vezetett be, hogy a diagnosztikai tévedés akár ennek is lehet a következménye), a kórházi struktúrán, a kórházvezetés felelőségén keresztül, az egészségpolitika meghatározóikig terjed. Be kell látnunk, hogy nincs tovább, a budapesti egészségügyi ellátórendszerhez minél előbb hozzá kell nyúlni. És szerencsére most úgy néz ki, hogy erre a politikai akarat is megvan, mert az államtitkár úr öt pontjában szerepel a budapesti kórházi struktúra megváltoztatása. Csak azt nem értem, hogy mire várunk. Miért nem kezdődött  már el az átalakítás?
A rossz hír azonban az, hogy nem egy csúcs-kórház kell Budapestre, hanem négy, mert csak így teremthető meg a kívánatos ágyszám és szüntethető meg az ellátás szétziláltsága.
A jó hír az, hogy csak egyet kellene megépíteni, zöldmezős beruházásként valahol Budán. Hiszen Pesten kisebb nagyobb fejlesztésekkel a jelenlegi Honvéd Kórház alkalmas a feladat ellátására. Dél-Pesten, meg ott van a Jáhn Ferenc Kórház, amibe azért lényegesen több pénzt kell beletenni, de sok minden már adott és van beépíthető telekrésze is. Budán a Szent Imre fejlesztése lehetne cél. Ide is, csakúgy mint a Jáhn Ferencbe, mint egy falat kenyér, úgy kell a traumatológiai ellátás megteremtése.
Az összes többi kórházat az előbbiek fejlesztésével be kell zárni, helyüket fel kell szántani és sóval behinteni, függetlenül a lobbi érdekektől és a politikusok nyafogásától  (ehhez kell a miniszterelnöki támogatás!). Nincs szükség olyan kis kórházakra, amelyek csak részfeladatokat tudnak ellátni, de olyanokra sem, akik reggel már teltházat jelentenek. Meg persze azzal sem növeljük a transzparenciát, ahogy a Merényit toldozgatják -foltozgatják a semmi közepén.
Amennyiben ezek a fejlesztések megvalósulnak, szinte mindegy, hogy hova megy a mentő, a beteg nem fog azzal szembesülni, hogy a kórház alkalmatlan az ellátására és talán a betegátadás sem húzódik halálosan hosszúra.  De amíg a jelenlegi áldatlan helyzet fennáll, emberek fognak meghalni a rendszer alkalmatlansága miatt, mint történt ez ebben a szomorú esetben is.
Az pedig hogy a Mentőszolgálat éppen milyen számháborúba kezd az időpontok mantrázásával, na, az egy jól működő rendszerben édesmindegy, azonban jelenleg semmi másról nem szól, mint a felelősség szokásos elhárításáról, anélkül, hogy az egyébként elavult, alkalmatlan rendszerüket bárki is támadta volna.

A baba neve Panna volt. 

Szinte naponta új és újabb statisztika, adat kerül napvilágra a kórházi fertőzések kapcsán. Legutóbb az vert fel nagy port, hogy maga az Országos Tisztifőorvosi Hivatal Járványügyi és Kórházhigiénés Főosztályának vezető helyettese, dr. Szilágyi Emese, azt nyilatkozta a Magyar Kórházszövetség kongresszusán, hogy évente 99 ezer nosocomiális infekciós (kórházi fertőzés) esetről tudnak a hazai kórházakban, amelynek 50–70 százaléka elkerülhető lenne megfelelő infekciókontrollal, azaz megfelelő higiénés rendszabályokkal. Két nappal később erről beszámoló lap hasábjain, az ÁNTSZ azonnal kiegészítést tett közzé, amely szerint a fenti adat becsült adat, ami az európai pont-prevalencia vizsgálat eredményein alapul. Valamint azt is siettek közölni, hogy az egészségügyi ellátással összefüggő fertőzések magyarországi előfordulása kevesebb, mint az európai átlag.

Van ám egy olyan jelentő rendszerünk, amit úgy hívnak, hogy Nemzeti Nosocomiális Surveillance Rendszer. A riasztó név ellenére ez nem egy NASA által fejlesztett hightech tér-idő hajlító technika, hanem a kórházi fertőzéseket figyelő, azokat monitorozó rendszer. E rendszer szerint a kórházi fertőzések száma évről évre növekszik. A legkiugróbban a Clostridium difficile fedőnevű baktérium által okozott fertőzések növekedtek, a 2011-es 1803 esettel szemben, 2014-ben már 6513 fertőzést regisztráltak, ami több mint három és félszeres emelkedést jelent. Amit az  ÁNTSZ azzal magyaráz, hogy javult a jelentési kötelezettséget teljesítő kórházak száma, ezért növekedhetett a fertőzések abszolút értéke, valamint a kórházi fertőzések emelkedő száma amúgy is világtendencia. Ennek viszont ellentmond, hogy egy másik fertőzést, az úgynevezett véráramfertőzéseket jelentő kórházak száma mindössze 77 volt a 169 fekvőbeteg ellátó intézményből, azaz kevesebb, mint a kórházak feléből érkezett jelentés. Nehezen képzelhető el ugyanis, hogy mindössze a kórházak 45 százalékában történik véráram fertőzés, azaz szepszis, ami 2014-ben 3479 alkalommal fordult elő, 78 százalékkal többször, mint 2011-ben (1951) és 32 százalékkal többször (2620) mint 2013-ban, legalábbis a jelentések szerint. A jelentő kórházak száma 2013-ban 76, míg 2011-ben 63 volt, azaz a véráramfertőzések számának növekedése nem relatív, hanem valós. A kórházi jelentési fegyelem pedig évek óta hasonló.

Panna 39. hétre, időben született, azonban már a szülés előtt tudták, hogy az élete egy hajszálon fog függeni, ugyanis rekeszsérve volt (a rekeszizmon keletkezett lyukon keresztül a hasi tartalom felcsúszik, így sokszor nem engedi az érintett tüdőrész teljes kifejlődését, és hasi szervekkel (pl. bél, gyomor) tölti ki az egyik oldali mellkasfelet, így születés után az érintett oldali légzés gátolt). A magzati rekeszsérv (orvosi nevén congenitális rekeszsérv) halálozási aránya igen magas, 40-62 százalék, sok újszülött már a szülés környékén meghal. Panna azonban ezt is túlélte, sőt a műtétet is. Nemhiába, az ország egyik legjobb gyermeksebésze operálta és az egyik legjobb újszülött intenzív osztályán lábadozott. A történetet személyesen is ismerem és ismerem az adott kórházat is, így orvosként azt is tudom, hogy a kislány a legjobb kezekben volt. Legalábbis addig, amíg az intenzív osztályról ki nem került egy normál osztályra, mert állapota ezt már megengedte, sőt már arról beszéltek, hogy hamarosan hazamegy. A történet innentől vett drámai fordulatot. Panna ezen a kórházi osztályon  olyan véráramfertőzést kapott, ami nem egészen 48 órán belül a halálához vezetett, dacára annak, hogy nyolc héten keresztül élni akarásával elérte a csaknem lehetetlent. 

És csend, mély csend követte az eseményeket. A vizsgálatok, amelyek még ma is tartanak, egyelőre nem adtak megnyugtató válasz arra, hogy mi történhetett, mi vezethetett a gyilkos fertőzéshez. Nem tudjuk még ma sem biztosan, hogy mi történt. Egy dolog biztos, Panna a kórházban kapott el valamit, ami a halálát okozta. 

Addig, amíg ilyen fertőzések előfordulhatnak, ne bátorkodjon senki sem olyan kijelentést tenni, hogy “a  probléma nem csak Magyarországon létezik és  remélem, ezzel többet nem kell foglalkozni az  Országgyűlésben”. Illetve de, egy esetben tehet ilyen bátor kijelentést, abban az esetben, ha valóban többet nem kell ilyen problémával szembenézni, mert azt megszüntette.

De addig is, kellő szerénységgel és ALÁZATTAL kezeljük a tényeket, mert a számok és a matematika tükrében sincsen minden rendben. Pláne akkor nem, ha azt is figyelembe vesszük, hogy tavaly 228 ember halála volt összefüggésbe hozható kórházban elkapott, hasmenést okozó kórokozókkal. A 228 eset az amiről tudunk, amit lejelentettek, hogy a valós szám mekkora még becsülni is nehéz. Azzal pedig, hogy az adatokat megpróbáljuk szépíteni, csak magunkat csapjuk be, és a hozzátartozókat arcon. Csakúgy, mint azzal a mentalitással, hogy a beteget kiskorúnak, esetleg fogyatékosnak nézik, mint az ÁNTSZ legújabb tájékoztatójában. Miszerint azemberek nem értenék meg a számok mögött rejlő statisztikát, vagy  esetleg olyan intézményt választanának, ahol állapotukhoz képest kevésbé súlyos betegeket látnak el, csak azért, mert kedvezőbb az adott intézmény statisztikai mutatója. Amennyiben ilyen kétség merül fel, arra egyrészt jól kiforrott statisztikai súlyozások állnak rendelkezésre, másrészt szimpla magyarázatok is. Ilyen magyarázat lehet az is, hogy az intenzív osztályon több lélegeztetett beteg van, mint a szemészeten. Vagy akár az is, hogy az intenzív osztály jobban teljesít a halálozás arányában, mint a szemészet, csakúgy mint Magyarország.

De most már ideje lenne felismerni, hogy közös célunk, a gyógyítás így nem fog menni. Tessék szíves lenni felnőni ahhoz a feladathoz, ami az egészségügyi ellátók egyik alapvető kötelessége, ez pedig a tisztességes betegtájékoztatás. Ha ez sikerül, akkor a betegellátás is simábban, konfliktusmentesebben fog menni. 

Igaz, ahhoz, hogy ezt valaki megértse, szükségeltetik néhány év/évtized közvetlen betegellátói tapasztalat is. És valószínűleg az sem okozna különösebb hátrányt, ha a valós, riasztóan emelkedő adatokat a döntéshozók komolyan vennék és akár Nemzeti Tervet is kidolgoznának a helyzet kezelésére, ami természetesen nem az adatok relativizálását, vagy szőnyeg alá söprését kell hogy jelentse.

Persze akkor is lesznek szövődmények, azonban akkor talán majd egy másik baba, aki hasonlóan hősiesen küzd, mint Panna, hazamehet végül a kórházból.

Valamelyik kanadai filmben láttam, hogy a sürgősségi osztályon egy függönnyel elválasztott részen a székek felett henteskampóhoz hasonló kampók sorakoztak, amelyeken persze nem féldisznókat, hanem infúziókat kötnek fel az alatta ülő delikvens számára. Ebből is sejthető, hogy itt az ellátás bizony időbe fog telleni, csak úgy mint a Vészhelyzet című filmsorozatban, ahol az egyes epizódokban külön hangsúlyt fektettek a tömött váró bemutatására. Kanadában az említett osztályon a betegekre kis színes matricákat ragasztottak, amelyek a páciensek sürgősségi állapotát és egyben az ellátás sürgősségét is jelezik, az azonnalitól a halaszthatóig, mert vannak olyan betegségek, amelyek közvetlen életveszélyt jelentenek és vannak olyanok, amelyek vizsgálata ráér.

Fotó:http://www.sasksims.ca/ctas.html

A fenti tényekből következően úgy néz ki, hogy a sürgősségi ellátás mindenhol a világon időt igényel, legalábbis azok számára, akik az elsődleges vizsgálat alapján a halasztható kategóriába kerülnek.

Fotó: Napi.hu

Hiszen ezen betegcsoport az, aki azért kerül a sürgősségi osztályra, mert nem győzi kivárni a szakorvosi beutaló hónapos előjegyzését, vagy mert a háziorvos nem tud mit kezdeni a beteg panaszaival, vagy mert egyszerűen nem kap a beteg választ és megfelelő kezelést a panaszaira már egy ideje, vagy a mentő otthon hagyni nem tudja, ezért a beteg a sürgésségin köt ki. Nyilván ezeknek a betegeknek az aránya nem mindegy a rendszerben. Ha az ellátórendszer jól működik, akkor a sürgősségi osztály terhelése is kisebb és kisebb azon betegek aránya, akik ellátása nem igényelne azonnali szakorvosi vizsgálatot/beavatkozást. Persze az sem mindegy, hogy egy ilyen osztály működtetésére rendelkezésre áll-e megfelelő létszámú humánerőforrás. Ugyanis nincs is annál felemelőbb, amikor egy osztály három orvossal működik és a váróban már 20 feletti a betegszám. Ráadásul az egyik orvos éppen egy kritikus állapotú beteget stabilizál, mikor nyílik a kezelő ajtaja és folyamatos újraélesztés mellett egy másik kritikus beteget tolnak be a mentők. Szemekben fény csillan, igen ez az igazi sürgősség, pont mint a Vészhelyzetben. De ebben a pillanatban már csak egy orvos lesz képes a váróban lévő betegek ellátását megoldani, addig biztosan, amíg a két kritikus állapotú beteg ellátása be nem fejeződik.

Fotó: http://emergency-room-nurse.blogspot.hu/2011_10_01_archive.html

Sajnos a Vészhelyzet idealizált képvilága sem segített a humánerőforrás probléma megoldásában, hiszen a sürgősségi szakma a többi orvosi szakmához képest is rettentően megterhelő, itt egy 12 órás műszak valóban 12 óra megfeszített munkát jelent. A rendszerben beteg mindig van, így a résidők is elenyészőek, legalábbis a kórháznak nevezhető nagyobb ellátóknál. Azaz az átlagos orvosi fizetésért komoly pszichés és fizikai megterhelés jár. A leterheltséget növeli az adminisztráció, merthogy adminisztrátorok hiánya miatt (erre valahogy soha sincs keret) az orvos maga adminisztrál, ami munkaidejének legalább felét kiteszi. Ugyanakkor ez a szakma  szinte garantáltan hálapénz-mentes.

Azonban a más osztályokon és a szakrendelőkben tapasztalható általános orvos- és most már ápolóhiány még ezen túl is rányomja a bélyegét a sürgősségi ellátásra. Hiszen a szakrendelések már oly hosszú várólistával dolgoznak, hogy a betegek egy része a sürgősségi ellátáson keresztül próbálja meg lerövidíteni a kivizsgálását. Például ha egy beteg háziorvosát neurológiai jellegű problémával keresi fel, a háziorvos (jobb esetben) beutalja neurológiai szakrendelésre. A beteg meg kap időpontot 3 hónap múlva. A sürgősségi osztály azonban senkit sem utasít vissza, mindenkit kivizsgál és szükség esetén konzíliumot kér. Nevezett beteg egy neurológiai konzíliummal és sürgősségi zárójelentéssel lesz gazdagabb, mindezt egy napon belül megkapja. De ne feledjük, ugyanaz a neurológus jön le a sürgősségi osztályra konzíliumot adni, aki sokszor a saját osztályára is ügyel. Így gyakran a konzílium is időigényes, hiszen a szakorvosnak egyszerre két helyen kellene megfelelnie.

Nehezíti az ellátást a háziorvosi rendszer elégtelensége. A defenzív medicina térnyerésével mindenki próbálja az egyszerűbb utat és a kevesebb felelősséget keresni. Ennek eredménye, hogy a legkisebb kétely esetén is a beteget a háziorvos beutalja, legtöbbször anélkül, hogy megkísérelné a beteg ellátását. Tisztelet a kivételt képező kollégáknak. Az is igaz, hogy sok helyen  igen leterheltek a háziorvosok és a szakorvosi várólista itt is érezteti hatását. Másrészt, ha a háziorvos meg akarja oldani a beteg gondját, vagy olyan súlyos kórképet is vélelmez (pl. daganatos betegség) amiben számára elfogadhatatlan a több hónapos várólista, akkor ezt az utat a sürgősségi ellátáson keresztül fogja lerövidíteni. 

Komoly problémát jelent az is, hogy nincsen egységes informatikai rendszer, ahol a beteg adatait megtekinthetem. Vannak ugyanis bolyongó betegek, akik tegnap ott, ma itt járnak és az egész kivizsgálásuk kezdődik elölről, a laborvizsgálttól kezdve, a röntgenen keresztül, a CT-n át, egészen a szakorvosi vizsgálatokig. Mindez idő és plusz terhelés, ami ráadásul jelentős költséggel is párosul.

És végül, de nem utolsósorban, a betegek maguk is felelősek a hosszú várakozásért, hiszen számos olyan panasszal találkozunk, ami normálisan nem tartozna a sürgősségi ellátás keretei közé, ilyen gyakori kulcsszavak például az “évek óta”, vagy az “igazság szerint már vizsgáltak ezzel…” esetleg a tegnap “lenyeltem a cseresznyemagot”.

Ezen betegek nem csak a sürgősségi osztály munkatársait szórakoztatják feleslegesen, hanem az ott megjelent, valóban ellátásra szoruló betegek idejét is rabolják. A fenti kulcsszavak ellátására, pedig tényleg ott lenne a háziorvosi szolgálat és a ma már igen nehezen elérhető szakorvosi rendelések is. És igen, itt köszön vissza a vizitdíj hiánya, hiszen annak idején a fenti panaszokkal orvoshoz fordulók száma érezhetően csökkent.

Tehát, mint a fentiekből kiderül, a sürgősségi osztályok leterheltsége és az ebből következő várakozási idő igazi rendszerprobléma, amit alapjaiban befolyásol az egész egészségügyet behálózó szakember- és infrastruktúra-hiány is. Az, hogy ezen a háziorvosi szolgálat megerősítése, vagy a kancelláriarendszer bevezetése hogyan fog segíteni, még nem tudjuk, habár az egészségügyi államtitkár már zöld utat kapott az ezt is tartalmazó 5 pontjához.  Egy dolog azonban biztos, a jelenlegi betegellátás alapkövévé váltak a sürgősségi osztályok, és legalább a jelenlegi (hát, finoman szólva sem túl magas) ellátási szint megtartásához ezen osztályok erősítése alapvetően fontos és kívánatos.