​​​​

Meglehetősen érdekes módon kér pénzt - adónk egy százalékát - a Magyar Rákellenes Liga, vádlottként, már-már bűnösként állítva be a rákbetegeket.

Ugyanis dr. Bittner Nóra azzal találta menteni a helyzetet - bár szerinte amúgy a videó rendben van - hogy a WHO 2013 tanulmánya szerint a 100 ezer lakosra vonatkoztatott daganatos megbetegedések halálozási átlaga Európában 163, addig Magyarországon  ez a szám 263. Azaz Magyarországon 100 ezer emberből százzal több hal meg évente daganatos (rákos) megbetegedésben, mint Nyugat-Európában. És ha ez nem is lenne elég, még büszkén hozzáteszi, hogy ennek az oka a korai szűrés és felismerés hatékonyabb volta. Azaz a legkevésbé sem a beteg tehet arról, hogy méltóztatik-e meghalni egy-egy daganatos megbetegedésben, hanem az egészségügyi jelen állapota és a ráfordított pénz és lehetőség, aminek itthon azért eléggé híjján állunk. Tehát még szerinte sem igaz a videó sugalmazása, hogy csak és kizárólag az egyén a felelős a betegségéért, hanem sokkal inkább a megelőzés és ennek lehetősége, ami ugye itthon fényévekre van egy normál egészségügytől. 

Persze, értem én, hogy mit akartak, talán egy olyan ütős, figyelemfelkeltő videót, mint például ez a már-már klasszikus ír reklám, ami a biztonságos közlekedésre hívja fel a figyelmet. A különbség azonban az, hogy míg az ír kampányfilm profi módon készült, addig a a Rákellenes Liga filmje meglehetősen házi kivitelt sejtet. Ja és még valami, az ír videó nem sért méltóságot, mint a rákos beteget vádlottként beállító magyar. 

Az egész valahogy úgy sikerült, hogy a Magyar Rákellenes Liga is, mint Balog embertelen miniszter, az ajtókeretet is berúgva kopogtatnak. Igaz ez még akkor is, ha mi magunk és főleg Magyarországon vastagon beleszarunk a kockázatokba (jelen sorok írójával egyetemben) és sokszor mindent megteszünk egy-egy krónikus betegség összeszedéséért. De akkor sem lehet ilyen kegyetlen módon arcul vágni azokat, akik az életükért küzdenek és minden pozitív energiára szükségük van. Pláne nem akkor, amikor sokszor fogalmunk sincs, hogy egy-egy rákbetegséget mi okozza pontosan. 

Megdöbbentő hatást nem itt és nem így kell kiváltani, hanem olyan reklámokkal amik szembesítik a fogyasztót a rossz szokásaival, de nem rúg bele a már megbetegedettekbe, mert ezzel éppen ellenkező célt ér el. 

“Épp jön György. Micsoda gyönyörű lapátkeze van. És mekkora dagadó erek!Az Isten is kemoterápiára teremtette.” Esterházy Hasnyálmirigy napló

Vallotta állítólag az a budapesti gyermekorvos, akit hiába kértek, nem segített a rendelője előtt földön fekvő emberen, aki aztán sajnálatos módon meghalt. A Bors szerint “Mint mondta, gyermekorvosként rendelési időben a beteg gyermekek ellátása a feladata, az intézményen kívül viszont nincs felelőssége” és persze még a lelkiismerete is tiszta. 

Kép: https://i.ytimg.com/vi/OSsPfbup0ac/hqdefault.jpg

Annak, hogy miért nem segített az orvos, több oka lehet, a kulcs azonban ebben a mondatában lehet “ak­kor és ott nem tudtam volna semmit sem tenni az életé­ért”. 

Hogy miért nem, az jól jellemzi a jelenlegi orvosképzés és továbbképzés hiányosságait, a jelek szerint még mindig nem tartunk ott, hogy minden orvos képes legyen legalább alapfokú újraélesztésre. Hiszen ha a gyermekorvos képes lett volna arra, hogy legalább laikus szinten ellásson egy haldoklót, akkor nyilván nem nyilatkozta volna azt, hogy semmit nem tud tenni a földön fekvő embertársa életéért. Az újraélesztés és a kritikus állapotú beteg felismerése és alapfokú ellátása valahogy pontosan úgy nem prioritás az egészségügyi továbbképzések szintjén, mint maga az egészségügy a társadalom szintjén. 

Ugyanis azt is simán elfogadjuk, hogy Magyarországon teljesen normális az, hogy a gyógyulási esélyünk egy-egy betegségből az európai legrosszabb átlagot mutatja, mialatt egy szerb harmadosztályú futball klubot támogatunk 3 milliárd forinttal, vagy dédelgetjük olimpiai álmainkat eddig csaknem 17 milliárd forintért, ahelyett hogy az egészségügyi ellátásunkat javítanánk. 

Beletörődtünk, belefáradtunk, ugyanúgy, ahogy Rogán, Mészáros Lőrinc, Habony ügyeibe, miközben apatikusan figyeljük az összeomló egészségügyet. Nem az én dolgom, nem az én ügyem, én nem vagyok beteg és különben is mit tehetnék?

Ennek a viselkedésnek pszichológiája kísértetiesen hasonlít ahhoz a hárításhoz, amit a szociálpszichológia Bystander-effect-nek, járókelő-effektusnak hív. A járókelő-effektus nem más, mint annak a felismerése, hogy minél többen tudnának segíteni egy rászorulón, annál kisebb az esélye, hogy valaki segítsen.  Kísérletek százai mutatják, hogy mi történik akkor, ha valaki például hirtelen összeesik az utcán, mennyi idő alatt kap - ha kap egyáltalán - segítséget és mennyien sétálnak el mellette, mintha mi sem történt volna. És mi történik akkor, amikor végre megtörik a jég és az első ember megáll segíteni. 

Itt van erről egy nagyon tanulságos videó.

Mégis mi magyarázhatja ezt a részvétlenséget, ezt a közönyt? Azt, hogy akkor is továbbmegyünk, amikor nyilvánvalóan segítséget kér valaki? 

A hárítás egyrészt kifejezi azt az álláspontot, hogy az egyén úgy gondolja, hogy ez nem az én dolgom, miért pont én foglalkozzak vele, más sem teszi, és egyébként is sokkal kevesebb problémát okozok azzal magamnak, ha továbbmegyek. Másrészt pedig a segítségnyújtás elmulasztása mögött ismeret, vagy tudás hiány áll. Az egyén nem biztos abban, hogy mit kellene tennie, ezért inkább nem tesz semmit, annak ellenére, hogy valahol a tudata legmélyén ott motoszkál az a felismerés, hogy a semmittevéssel teszi a legrosszabbat ebben a szituációban. Ilyenkor azért jelentős szükség van a kognitív disszonancia redukciójára, azaz a lelkiismeretünk megnyugtatására, amit leginkább azzal tudunk feloldani, hogy de hiszen senki sem segített, így én is a tömeg által irányított viselkedést választottam, ami bizonyára helyes. 

A gyermekorvos cselekedetét azonban ez önmagában nem magyarázhatja, meg a rendelésen váró néhány taknyos gyermek ellátása sem, hiszen a tőle elvárható segítséget kellett volna nyújtania, még akkor is, ha ismeretei hiányosak. De ennek tisztázása majd az Orvosi Kamara Etikai Bizottságának lesz a dolga.

Azonban a járókelő-effektus továbbra is velünk él, szinte az élet minden területén és ha nem szólunk, akkor lassan tényleg nem lesz kinek szólnunk. Mert az egészségügy a mi ügyünk és előbb vagy utóbb mindenki ügye lesz, ezt nem lehet megúszni, legfeljebb egy gyors, kíméletes halállal. És amikor majd szükségünk lesz az ellátásra, akkor hiába óbégatunk, pontosan úgy fogunk járni, mint az utcán fekvő haldokló, akin mindenki átlép a járókelő-effektus szerint. De, ahogy a példa is mutatja, elég csak egynek elkezdenie a segítségnyújtást és máris tömegek csatlakoznak hozzá.

Éppen ezért, ha számodra is fontos az egészségügy és az egészséged, akkor gondold át ezt az olimpia dolgot is.

Én szóltam!

A hirado.hu értesülése szerint Ónodi-Szűcs Zoltán azt nyomatékosította, hogy az egészségügyi kancelláriák kialakítása lekerült a napirendről, nincs olyan döntés, amely a kancellária elveit továbbviszi. Ezt azok után volt kénytelen nyilatkozni, miután óriási felháborodást keltett az az intézkedés, hogy a kórházak gazdasági dolgozóit az eddig kórházi állományból átveszi az Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK). Erről a kórházigazgatók egy levélből értesültek, amit az állami hierarchiában messze a kórházigazgatók alatt álló igazgatóhelyettes írt alá. Ez a módszer nyilvánvalóan sértés is volt a kórházigazgatók számára, az ő ellenállásuk miatt bukhatott el a kancellária rendszere. Ami praktikusan csorbította volna a befolyásukat, hiszen a egy-egy kancellár alá 8-10 kórház tartozott volna és a kancellár szabta volna meg a betegutakat, jelölte volna ki az adott ellátásért felelős kórházakat, azaz szervezte volna meg az ellátást. Végsősoron a kancellária határoztat volna meg egy térségen belül, hogy melyik kórházban lesz baleseti centrum és melyikben ápolási osztály. Így nyilvánvalóan az eddig kiskirályként működő nagyobb kórházigazgatók befolyása és hatalma jelentősen csökkent volna. Perszehogy ezt nem nyelték be és minden fórumon megpróbálták megbuktatni - a jelek szerint sikerrel - a kancellária-rendszer bevezetését, ami pedig az egészségügy átalakításának az alappillére lett volna. Ekkor gondolhatta Ónodi, hogy bemegy az ablakon és talán a gazdasági dolgozók kiszervezésével megpróbálja a célt elérni, hiszen ahol a pénz, ott a hatalom elve itt is érvényesül. Azonban az ezt követő felháborodás hatására, Ónodi kénytelen volt deklarálni azt a tényt, hogy nem lesz kancellária az egészségügyben, ezzel pedig valószínűleg reform és átalakítás sem.

Fotó: Botár Gergely/kormany.hu

És ezzel mindenki veszít, hiszen a beteg továbbra is várni fog a meglehetősen hullámzó szakmai teljesítményű ellátásra, az egészségügyi dolgozók ugyanabban a reménytelenségben dolgoznak majd tovább és vándorolnak is tovább, ezzel is jelentősen csökkentve az ellátás színvonalát. Azonban az orvosbárók, a felső főorvosi réteg bátran mindenki mással szemben nyugodtan várhatja a hálapénz csordogálását és élheti luxuséletét az egész egészségügy rovására, ahogyan tette ezt eddig is. Ugyanis nincs mitől félniük, mert amennyiben minden változatlan, úgy az ő hatalmuk is változatlan marad. Ebben pedig nem véletlenül partnerek a kórházigazgatók, hiszen őket a legkevésbé sem a tehetségükért és tudásukért ültették a pozícióba, hanem megbízható NER katonákként. Akiknek szintén nem érdekük a változás, hiszen ezzel csorbulhat a jogkörük, de leginkább is munka van vele. Ez pedig ebben a rendszerben nincs a fizetésbe belekalkulálva.

Mégis, a gazdasági dolgozók átemelése az ÁEEK-be most talán felesleges zacskódurrogtatás egy puskaporos környezetben és ennek az eredménye az lehet, hogy az egyébként elkerülhetetlen átalakítás az egészségügyben még távolabbra tolódik. A politikának sem lesz érdeke választások előtt túl sok konfrontáció, márpedig egy átalakítás mindig ezzel jár. Pláne, ha az átalakításért felelés miniszter a sakktáblán a gyaloggal is csak úgy tud lépni, hogy visszafele. 

Ónodinak pedig nem marad más út mint a sikertelensége miatt lemondani, hiszen a felette álló miniszter a NER példaképévé vált Hoffmann Rózsáért is többször állt ki, mint a jelenlegi egészségügyi államtitkárért, akár a nyilvánosság előtt, akár a kormányzatban.  

De ahogy eddig is, a politika inkább elnézi, hogy az általa uralt rendszerben betegek maradjanak ellátatlanok és akár ezért meg is haljanak, minthogy piszkos kis hatalmát bármi is veszélyeztesse.