Vallotta állítólag az a budapesti gyermekorvos, akit hiába kértek, nem segített a rendelője előtt földön fekvő emberen, aki aztán sajnálatos módon meghalt. A Bors szerint “Mint mondta, gyermekorvosként rendelési időben a beteg gyermekek ellátása a feladata, az intézményen kívül viszont nincs felelőssége” és persze még a lelkiismerete is tiszta. 

egészségügy segítségnyújtás olimpia járókelő-effektus nem az én dolgom miért pont én

Kép: https://i.ytimg.com/vi/OSsPfbup0ac/hqdefault.jpg

Annak, hogy miért nem segített az orvos, több oka lehet, a kulcs azonban ebben a mondatában lehet “ak­kor és ott nem tudtam volna semmit sem tenni az életé­ért”. 

Hogy miért nem, az jól jellemzi a jelenlegi orvosképzés és továbbképzés hiányosságait, a jelek szerint még mindig nem tartunk ott, hogy minden orvos képes legyen legalább alapfokú újraélesztésre. Hiszen ha a gyermekorvos képes lett volna arra, hogy legalább laikus szinten ellásson egy haldoklót, akkor nyilván nem nyilatkozta volna azt, hogy semmit nem tud tenni a földön fekvő embertársa életéért. Az újraélesztés és a kritikus állapotú beteg felismerése és alapfokú ellátása valahogy pontosan úgy nem prioritás az egészségügyi továbbképzések szintjén, mint maga az egészségügy a társadalom szintjén. 

Ugyanis azt is simán elfogadjuk, hogy Magyarországon teljesen normális az, hogy a gyógyulási esélyünk egy-egy betegségből az európai legrosszabb átlagot mutatja, mialatt egy szerb harmadosztályú futball klubot támogatunk 3 milliárd forinttal, vagy dédelgetjük olimpiai álmainkat eddig csaknem 17 milliárd forintért, ahelyett hogy az egészségügyi ellátásunkat javítanánk. 

Beletörődtünk, belefáradtunk, ugyanúgy, ahogy Rogán, Mészáros Lőrinc, Habony ügyeibe, miközben apatikusan figyeljük az összeomló egészségügyet. Nem az én dolgom, nem az én ügyem, én nem vagyok beteg és különben is mit tehetnék?

Ennek a viselkedésnek pszichológiája kísértetiesen hasonlít ahhoz a hárításhoz, amit a szociálpszichológia Bystander-effect-nek, járókelő-effektusnak hív. A járókelő-effektus nem más, mint annak a felismerése, hogy minél többen tudnának segíteni egy rászorulón, annál kisebb az esélye, hogy valaki segítsen.  Kísérletek százai mutatják, hogy mi történik akkor, ha valaki például hirtelen összeesik az utcán, mennyi idő alatt kap - ha kap egyáltalán - segítséget és mennyien sétálnak el mellette, mintha mi sem történt volna. És mi történik akkor, amikor végre megtörik a jég és az első ember megáll segíteni. 

Itt van erről egy nagyon tanulságos videó.

Mégis mi magyarázhatja ezt a részvétlenséget, ezt a közönyt? Azt, hogy akkor is továbbmegyünk, amikor nyilvánvalóan segítséget kér valaki? 

A hárítás egyrészt kifejezi azt az álláspontot, hogy az egyén úgy gondolja, hogy ez nem az én dolgom, miért pont én foglalkozzak vele, más sem teszi, és egyébként is sokkal kevesebb problémát okozok azzal magamnak, ha továbbmegyek. Másrészt pedig a segítségnyújtás elmulasztása mögött ismeret, vagy tudás hiány áll. Az egyén nem biztos abban, hogy mit kellene tennie, ezért inkább nem tesz semmit, annak ellenére, hogy valahol a tudata legmélyén ott motoszkál az a felismerés, hogy a semmittevéssel teszi a legrosszabbat ebben a szituációban. Ilyenkor azért jelentős szükség van a kognitív disszonancia redukciójára, azaz a lelkiismeretünk megnyugtatására, amit leginkább azzal tudunk feloldani, hogy de hiszen senki sem segített, így én is a tömeg által irányított viselkedést választottam, ami bizonyára helyes. 

A gyermekorvos cselekedetét azonban ez önmagában nem magyarázhatja, meg a rendelésen váró néhány taknyos gyermek ellátása sem, hiszen a tőle elvárható segítséget kellett volna nyújtania, még akkor is, ha ismeretei hiányosak. De ennek tisztázása majd az Orvosi Kamara Etikai Bizottságának lesz a dolga.

Azonban a járókelő-effektus továbbra is velünk él, szinte az élet minden területén és ha nem szólunk, akkor lassan tényleg nem lesz kinek szólnunk. Mert az egészségügy a mi ügyünk és előbb vagy utóbb mindenki ügye lesz, ezt nem lehet megúszni, legfeljebb egy gyors, kíméletes halállal. És amikor majd szükségünk lesz az ellátásra, akkor hiába óbégatunk, pontosan úgy fogunk járni, mint az utcán fekvő haldokló, akin mindenki átlép a járókelő-effektus szerint. De, ahogy a példa is mutatja, elég csak egynek elkezdenie a segítségnyújtást és máris tömegek csatlakoznak hozzá.

Éppen ezért, ha számodra is fontos az egészségügy és az egészséged, akkor gondold át ezt az olimpia dolgot is.

Én szóltam!