A baba neve Panna volt. 

Szinte naponta új és újabb statisztika, adat kerül napvilágra a kórházi fertőzések kapcsán. Legutóbb az vert fel nagy port, hogy maga az Országos Tisztifőorvosi Hivatal Járványügyi és Kórházhigiénés Főosztályának vezető helyettese, dr. Szilágyi Emese, azt nyilatkozta a Magyar Kórházszövetség kongresszusán, hogy évente 99 ezer nosocomiális infekciós (kórházi fertőzés) esetről tudnak a hazai kórházakban, amelynek 50–70 százaléka elkerülhető lenne megfelelő infekciókontrollal, azaz megfelelő higiénés rendszabályokkal. Két nappal később erről beszámoló lap hasábjain, az ÁNTSZ azonnal kiegészítést tett közzé, amely szerint a fenti adat becsült adat, ami az európai pont-prevalencia vizsgálat eredményein alapul. Valamint azt is siettek közölni, hogy az egészségügyi ellátással összefüggő fertőzések magyarországi előfordulása kevesebb, mint az európai átlag.

Van ám egy olyan jelentő rendszerünk, amit úgy hívnak, hogy Nemzeti Nosocomiális Surveillance Rendszer. A riasztó név ellenére ez nem egy NASA által fejlesztett hightech tér-idő hajlító technika, hanem a kórházi fertőzéseket figyelő, azokat monitorozó rendszer. E rendszer szerint a kórházi fertőzések száma évről évre növekszik. A legkiugróbban a Clostridium difficile fedőnevű baktérium által okozott fertőzések növekedtek, a 2011-es 1803 esettel szemben, 2014-ben már 6513 fertőzést regisztráltak, ami több mint három és félszeres emelkedést jelent. Amit az  ÁNTSZ azzal magyaráz, hogy javult a jelentési kötelezettséget teljesítő kórházak száma, ezért növekedhetett a fertőzések abszolút értéke, valamint a kórházi fertőzések emelkedő száma amúgy is világtendencia. Ennek viszont ellentmond, hogy egy másik fertőzést, az úgynevezett véráramfertőzéseket jelentő kórházak száma mindössze 77 volt a 169 fekvőbeteg ellátó intézményből, azaz kevesebb, mint a kórházak feléből érkezett jelentés. Nehezen képzelhető el ugyanis, hogy mindössze a kórházak 45 százalékában történik véráram fertőzés, azaz szepszis, ami 2014-ben 3479 alkalommal fordult elő, 78 százalékkal többször, mint 2011-ben (1951) és 32 százalékkal többször (2620) mint 2013-ban, legalábbis a jelentések szerint. A jelentő kórházak száma 2013-ban 76, míg 2011-ben 63 volt, azaz a véráramfertőzések számának növekedése nem relatív, hanem valós. A kórházi jelentési fegyelem pedig évek óta hasonló.

Panna 39. hétre, időben született, azonban már a szülés előtt tudták, hogy az élete egy hajszálon fog függeni, ugyanis rekeszsérve volt (a rekeszizmon keletkezett lyukon keresztül a hasi tartalom felcsúszik, így sokszor nem engedi az érintett tüdőrész teljes kifejlődését, és hasi szervekkel (pl. bél, gyomor) tölti ki az egyik oldali mellkasfelet, így születés után az érintett oldali légzés gátolt). A magzati rekeszsérv (orvosi nevén congenitális rekeszsérv) halálozási aránya igen magas, 40-62 százalék, sok újszülött már a szülés környékén meghal. Panna azonban ezt is túlélte, sőt a műtétet is. Nemhiába, az ország egyik legjobb gyermeksebésze operálta és az egyik legjobb újszülött intenzív osztályán lábadozott. A történetet személyesen is ismerem és ismerem az adott kórházat is, így orvosként azt is tudom, hogy a kislány a legjobb kezekben volt. Legalábbis addig, amíg az intenzív osztályról ki nem került egy normál osztályra, mert állapota ezt már megengedte, sőt már arról beszéltek, hogy hamarosan hazamegy. A történet innentől vett drámai fordulatot. Panna ezen a kórházi osztályon  olyan véráramfertőzést kapott, ami nem egészen 48 órán belül a halálához vezetett, dacára annak, hogy nyolc héten keresztül élni akarásával elérte a csaknem lehetetlent. 

És csend, mély csend követte az eseményeket. A vizsgálatok, amelyek még ma is tartanak, egyelőre nem adtak megnyugtató válasz arra, hogy mi történhetett, mi vezethetett a gyilkos fertőzéshez. Nem tudjuk még ma sem biztosan, hogy mi történt. Egy dolog biztos, Panna a kórházban kapott el valamit, ami a halálát okozta. 

Addig, amíg ilyen fertőzések előfordulhatnak, ne bátorkodjon senki sem olyan kijelentést tenni, hogy “a  probléma nem csak Magyarországon létezik és  remélem, ezzel többet nem kell foglalkozni az  Országgyűlésben”. Illetve de, egy esetben tehet ilyen bátor kijelentést, abban az esetben, ha valóban többet nem kell ilyen problémával szembenézni, mert azt megszüntette.

De addig is, kellő szerénységgel és ALÁZATTAL kezeljük a tényeket, mert a számok és a matematika tükrében sincsen minden rendben. Pláne akkor nem, ha azt is figyelembe vesszük, hogy tavaly 228 ember halála volt összefüggésbe hozható kórházban elkapott, hasmenést okozó kórokozókkal. A 228 eset az amiről tudunk, amit lejelentettek, hogy a valós szám mekkora még becsülni is nehéz. Azzal pedig, hogy az adatokat megpróbáljuk szépíteni, csak magunkat csapjuk be, és a hozzátartozókat arcon. Csakúgy, mint azzal a mentalitással, hogy a beteget kiskorúnak, esetleg fogyatékosnak nézik, mint az ÁNTSZ legújabb tájékoztatójában. Miszerint azemberek nem értenék meg a számok mögött rejlő statisztikát, vagy  esetleg olyan intézményt választanának, ahol állapotukhoz képest kevésbé súlyos betegeket látnak el, csak azért, mert kedvezőbb az adott intézmény statisztikai mutatója. Amennyiben ilyen kétség merül fel, arra egyrészt jól kiforrott statisztikai súlyozások állnak rendelkezésre, másrészt szimpla magyarázatok is. Ilyen magyarázat lehet az is, hogy az intenzív osztályon több lélegeztetett beteg van, mint a szemészeten. Vagy akár az is, hogy az intenzív osztály jobban teljesít a halálozás arányában, mint a szemészet, csakúgy mint Magyarország.

De most már ideje lenne felismerni, hogy közös célunk, a gyógyítás így nem fog menni. Tessék szíves lenni felnőni ahhoz a feladathoz, ami az egészségügyi ellátók egyik alapvető kötelessége, ez pedig a tisztességes betegtájékoztatás. Ha ez sikerül, akkor a betegellátás is simábban, konfliktusmentesebben fog menni. 

Igaz, ahhoz, hogy ezt valaki megértse, szükségeltetik néhány év/évtized közvetlen betegellátói tapasztalat is. És valószínűleg az sem okozna különösebb hátrányt, ha a valós, riasztóan emelkedő adatokat a döntéshozók komolyan vennék és akár Nemzeti Tervet is kidolgoznának a helyzet kezelésére, ami természetesen nem az adatok relativizálását, vagy szőnyeg alá söprését kell hogy jelentse.

Persze akkor is lesznek szövődmények, azonban akkor talán majd egy másik baba, aki hasonlóan hősiesen küzd, mint Panna, hazamehet végül a kórházból.