A minap a facebookon összeakadtam egy előadóművésszel, aki emocionális húrokat pengetve érvelt a vasárnapi boltbezárás mellett. Kapva kaptam az alkalmon és javasoltam legott, hogyha már így alakult, akkor talán zárjuk be a kórházakat is vasárnap, hiszen az ott dolgozóknak is jogukban állna vasárnap cukrászdába menni, vagy csak egyszerűen a gyerekükkel tölteni az időt. Persze azonnal megkaptam a kioktatást arról, hogy az orvosoknak, nővéreknek hivatása van és biztosan el is mondták nekem, hogy ez mit jelent.

De vajon mit is jelenthet a hivatás, vagy hivatástudat és miért gondolják sokan azt, hogy az orvosnak, nővérnek, egészségügyi személyzetnek nincsen magánélete csak hivatása? Miért gondolják sokan azt, hogy az egészségügyi dolgozó szabadidejében is bármikor hadra fogható, szabadidejével bárki is rendelkezhet, csak azért mert orvos, vagy nővér? Nos, a hivatás az egy olyan szakmát jelent, amelyhez az egyén lelkileg is vonzódik, akár életcélként is megfogalmazza magának ezen szakma űzését. Nem tévesztendő össze a hivatás a fizetéssel, ami ma Magyarországon egy rendkívül népszerű téveszme. Ugyanis az, akinek hivatástudata van, és szakmáját e szerint végzi, bármennyire is meglepő az is bérből / fizetésből él. Tehát a hivatás, vagy hivatástudat nem alkalmas élelmiszer vagy egyéb anyagi jószágok megfizetésére, legalábbis egyelőre nem. Ellenben a hivatástudat például azt az alapvető magatartást jelentheti, amely szerint ha egy orvos / nővér bárhol olyan esetet lát, ahol valaki egészségkárosodást szenved, akkor megpróbál segíteni (amit egyébként mindenikek meg kellene tennie), még akkor  is, ha ez nem a munkahelyén történik. Ennek dacára mondjuk egy informatikust nem fog különösebben lázba hozni a Balaton parton, ha a lángosos számlázóprogramja nem működik.  A baj ott van, amikor a hivatástudatot összetévesztik a normál munkamenettel, illetve visszaélnek vele. Sok botrányos történetet olvastam, hallottam olyan esetekről, amikor az orvos nem vizsgálta meg, nem operálta meg stb… Ezek az esetek, amennyiben valóban úgy történtek, ahogy le vannak írva, akkor nem arról szóltak, hogy az illető ellátóknak eltűnt a hivatástudatuk - ugyanis ezt szerintem nem lehet számon kérni, hasonlóan például a jóérzéshez - hanem arról, hogy munkakörük ellátása közben teljesítették-e kötelességüket vagy sem.

Azt is fontos megjegyezni, hogy az a hivatástudatnak nevezett valami nem állandó értéken mozog, hanem értéke változhat - jellemzően csökkenhet az évek múlásával - akárcsak az egyén lelkesedése. A hivatástudatot aztán a legrosszabb esetben felváltja a fásultság és a burnout (kiégés) szindróma. Ez akár meglepően gyorsan is bekövetkezhet, pár év alatt. A hivatástudat megtartásához szorosan hozzájárul a megbecsültség érzése és - ne legyünk szerények - az anyagi megbecsültség is ide tartozik, valamint a hasznosság érzése is. Sajnálatos módon az egészségügyben dolgozók e két komponens tartós hiányában szenvednek. És ebben mi magunk, a társadalom a leginkább felelős. Az anyagi részt mindenki érti: Segíthetek János órabére magasabb a gyorsétteremben, mint az ápolóké. (Persze ez nem azt jelenti, hogy Segíthetek János jól meg van fizetve). 

Aztán itt van a hasznosság érzése is. Még kezdő orvos koromban sokat ügyeltem háziorvosi ügyletekben, hétvégén is. A szombatot utáltam a legjobban, mert az piacnap volt  és az orvosi ellátásra is pontosan úgy tekintettek, mint a szomszédos piacon a hentesboltra, ha már arra járok, beugrom, hol egy vérnyomásmérésre, hol egy receptért, hol csak egy kis vizsgálatért, vagy csak egy kis kullancscsípés miatt. Arra a sürgősségi ügyeletre, amit sürgősségi esetek ellátására tartottak fent. A helyzet mára már annyit romlott, az egészségügyi ellátórendszer már oly mértékben omlott össze, hogy ezek a betegek minden nap megjelennek a sürgésségi ellátásban az alapellátás helyett. Időközben történt egy vérszegény kísérlet ennek a tendenciának a megváltoztatására, amikor a vizitdíjat bevezették. Ez sikeres is volt, hiszen a felesleges orvos-beteg találkozók számát ténylegesen csökkentette. Sajnos azonban a jelenlegi kormányzó párt és az Orvosi Kamara vezetője addig hergelte a lakosságot, míg a vizitdíj is a múlté lett. Így rendesen megnőtt az amúgy is csökkent létszámú egészségügyi ellátó személyzet leterheltsége. Az orvosi munka kb. 40 százaléka adminisztráció, amit az orvos végez maga. A maradék 60 százalékból 50-et azon betegek vizsgálata teszi ki, akiknek semmi keresnivalója nem lenne akkor és ott abban a rendelőben, így mindössze 10 százalékban érzi az orvos úgy, hogy effektív munkát végez. Ráadásul a rendszerben feleslegesen megjelenők azoknak a betegeknek gyógyítását nehezítik, akik tényleg rászorulnának. Ez pedig igen csak frusztráló érzés, és nem erősíti az egyén hasznosságának megélését.

Az is igaz, hogy a betegek sem szórakozni járnak az orvoshoz, és sokszor nem az ő hibájuk a felesleges igénybevétel, hiszen az egész ellátórendszerrel baj van, az alapellátástól a rehabilitációig. Ugyanis a betegutak nem tiszták, a várólisták meg hatalmasra duzzadtak már az egyszerűbb szakorvosi ellátás esetében is.

De amíg távolról magyarázunk az orvosoknak / ápolóknak a hivatástudatról, amíg elvetjük a vizitdíjat, vagy az ötletét egy jól működő egészségügyi kiegészítő biztosításnak, amíg otthon a fotelból bólogatunk Sándor Máriának, és amíg hagyjuk hogy az egészségügyet államtitkár és ne miniszter felügyelje, addig ez van, ez jár! Illetve lassan már ennyi sem. Zárjuk be a kórházakat vasárnap!

Kép: http://www.helyihirek.hu/index.php?fp=cikk&id=772&v=cikkek