Valóban ezt sejteti az Egészségügyért Felelős Államtitkárság legújabb ötlete, amellyel az orvosok túlterheltségét kívánják csökkenteni? 

Néhány hónappal ezelőtt a floridai Orlandóban belebotlottam egy kórházi és egyben egy intenzív osztályos látogatásba. A kórház nagyjából egy itthoni közepes méretűnek felelt meg, tízenvalahány intenzív osztályos ágyszámmal. Az intenzív osztályon középen, mint egy óriási konyhai pult, terpeszkedik a nővér-munkaállomás, a betegmonitorokkal együtt. A kórtermek 15-20 négyzetméteresek,  és mindegyikben egy-egy beteg van, ezzel is biztosítva a megfelelő intimitást az ellátáshoz. Igen, itt elképzelhetetlen, hogy valaki alá a többi beteg előtt dugják az ágytálat, de az is, hogy a másik beteg akár fültanúja is legyen annak, hogy milyen beavatkozásokat végeznek a szomszédos ágyon fekvőnél. Persze a betegszobában gondoltak a hozzátartozók kényelmére is, nagy, masszív, kényelmes láb- és kólatartós fotelokban tartózkodhatnak a beteg mellett, akár éjjel is, csak a beavatkozások idejére kell kimenni a kórteremből.

Tiszta Amerika! 

Az első meglepetés akkor ért, amikor este 7 óra felé szakorvost kerestem az osztályon. Nem találtam, az intenzív osztályon nem volt szakorvos, de még orvos sem! Hű, gondoltam, mi van akkor, ha valaki éppen éjjel készül eldobni a kanalat, hogyan menedzselik ezt? Bárki meghalhat, vagy jelentősen romolhat az állapota csak azért, mert nincs orvos az osztályon? Mindez elképzelhető abban az országban, ahol az ügyvédek jelentős része az orvosperekből él? Elképzelhető, hogy egy biztosított ellátás nélkül maradjon? 

Természetesen nem, nem hal meg senki és nem kerül veszélybe senki csak azért, mert az intenzív osztályon este már nincs orvos. 

A helyzetet úgy oldották meg, hogy az orvosi beavatkozások és tevékenységek egy részét delegálták. Például, minden beteghez rendelnek két igen jól képzett intenzívterápiás-nővért váltásban, akik a beteget jól ismerik és ha bármilyen állapotváltozást észlelnek, azt azonnal jelentik a kezelő orvosnak (mert hogy itt ilyen is van, egy beteget ugyanaz az orvos kezel). Jelentős állapotromlás, vagy életet veszélyeztető helyzet esetén pedig az orvos beérkeztéig a szakasszisztens képes megtenni mindent, ami a beteg ellátásához szükséges. Természetesen behívós és telefonos orvos mindig elérhető. És a rendszer működik! A betegnek a kezelését az orvos fogja össze, de a betegnek van táplálási-asszisztense, lélegeztető-terapeutája (amennyiben lélegeztetésre szorul), és a kórházi gyógyszerészek mellett szükség esetén a dializáló asszisztens is elérhető. Nem kifelejtendő a felsorolásból az orvos saját asszisztense sem, aki egyfajta titkárnői szerepet tölt be a rendszerben és a beteg is vele találkozik először. Egy beteg kezelése tehát igazi csapatmunka, ahol az orvos a feladatok nagy részét szakasszisztensekre bízhatja.

Merthogy az orvos nagyon drága, drága a képzése és drága a bére is. Egy sürgősségi orvos éves szinten 100 és 400 ezer dollár között visz haza, ami forintban 27 és 110 millió forint éves keresetnek felel meg, azaz havi 2-8 millió forint jut számlákra és megélhetésre.

Ez a rendszer még számos országban hasonlóan működik, kezdve a háziorvosi gyakorlattól a beteg műtéti előkészítéséig és a további terápiáig. Ahol csak lehet, takarékoskodnak az orvosi munkaidőkkel és a jól képzett asszisztenciát helyezik előtérbe, merthogy az orvos drága, és kevesen vannak a fejlett országok nagy részében is. 

Egészségügyi szakértők között már itthon is többször felmerült hasonló elképzelés az egészségügy átalakításával kapcsolatban, a jelenlegi államtitkár egykori tanítómestere, Kincses Gyula is leírta ezt több tanulmányában.  Sőt, hasonló próbálkozás már a magyarországi ellátásban is megfigyelhető, hiszen a sürgősségi betegellátásban a mentőtisztek kaptak önálló kompetenciával szerepet, csökkentve az orvosok amúgy is jelentős terhelését, mind a kórházi, mind a helyszíni ellátásban. 

Természetesen, az nem fog egyik napról a másikra menni, hogy elérjük az orlandói munkamegosztást, hiszen meg kell teremteni azokat a körülményeket, amelyek majd biztosítják a kompetenciaalapú működést. Ugyanis ha megfelelő képzéshez megfelelő kompetenciákat társítunk, megfelelő ellenőrzéssel, megfelelő létszámú asszisztenssel és  adminisztrátorral, valamint elég pénzt rakunk a rendszer fenntartásába, akkor miért is lenne elképzelhetetlen, hogy akár egy háziorvosi praxisban a beteget a szakasszisztens előszűrje, vagy önálló terápiában részesítse az egyszerűbb eseteket? Ha a beteg évek óta panaszmentesen szed gyógyszereket és a féléves-éves kontrollokon is minden rendben van, miért is kell a szokott gyógyszereket az orvosnak felírnia, miért nem teheti meg a szakasszisztens? Vagy miért is kell az orvosnak infúziót bekötni, vagy az orvosi elrendelés után antibiotikumot beadnia személyesen? De említhetném a halál megállapítást is, miért kell az orvosnak a halottkém szerepét is betöltenie? 

Nos, persze ha az orvosi kompetenciák egy részét delegáljuk, akkor ez azt is jelenti, hogy a jövő orvosa nem engedheti meg magának azt a luxust, amit ma még igen, hogy az asszisztenciájánál képzetlenebb legyen. Mert a gyógyítás folyamatos tanulást is jelent, így az orvosi feladatok egy részének asszisztensi kézbe adásától csak azon orvosnak van tartani valója, akinek tudása megkopott és nem naprakész, hiszen ebben az esetben a jól képzett asszisztens valóban könnyen az orvos kompetitív helyettese is lehet. Ezen orvosok, akik nyilván csak sporadikusan fellehetőek az egészségügyi ellátó láncban, persze mindent meg fognak tenni azért, hogy az államtitkárság legújabb és a magyar egészségügyben forradalminak nevezhető innovációját megakadályozzák. Merthogy ez itt a jövő és ez is az egyik záloga a jól működő egészségügynek. 

Persze, ha azt is meg lehetne oldani, hogy az orvosi adminisztráció jelentősen csökkenjen, na az már a kompetenciák delegálásával egy fél munkaidőt is jelenthetne. Hosszú távon pedig még fenntarthatóvá is teheti az így kialakított rendszert. De ne feledjük, pénz ehhez is kelleni fog, csakúgy mint a háborúhoz!