Sürgősségi ellátás: nekik nyolc

Sajátos földrajzórán vehetett részt a vidéki kórházak menedzsmentje a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának egészségügyért felelős államtitkárának hétvégi tájékoztatóján. Az eredetileg október 13-ára tervezett rendezvényt, amely kifejezetten a vidéki kórházak menedzsmentjének szólt volna Budapesten, az államtitkárság egy nappal előtte lemondta, majd új időpontként október 28-át jelölte meg. Így kedves állami gesztusként egy négynapos ünnep kezdeti időpontjára rántották össze a vidéki intézményvezetőket a fővárosban.

A téma a fekvő- és járóbeteg ellátás államosítása volt, bár erről lehetett a legkevesebbet hallani, a hangsúly sokkal inkább a szerkezetátalakításon volt. Azt azért sikerült megtudni, hogy minden fekvő- és járóbeteg ellátóhelyet, amely nem magánkézben van (vagyis önkormányzati tulajdonban és üzemeltetésben, vagy önkormányzati tulajdonban, de magánellátó üzemeltetésében), államosítanak, azaz a jelenlegi fenntartóktól az állam vagyonkezelésébe és üzemeltetésébe kerülnek ezen intézmények. Persze lesznek kivételek, azonban ezek meghatározása még várat magára. Pedig itt lenne az idő dönteni, hiszen számtalan szerződés most jár le, illetve újulna meg és a folyamatos működés lehet a tét a töketlenkedés miatt.  Arra az egyszerű kérdésre, hogy miért van szükség azon intézmények államosítására, amelyek majd végül mégis visszakerülnek az eredeti fenntartókhoz (mert, hogy lesznek ilyen intézmények a tájékoztató szerint), igen egyszerű, bár felháborító választ kaptunk „a közigazgatás sajnos nem tudja ezt a feladatot másként lekezelni”. Márpedig véleményem szerint a kétharmad erre jogosít fel, és nem arra, hogy buldózerrel menjünk neki az amúgy is roskadozó viskónak.

Á-lomosítás

A szimpóziumon az általánosságokon kívül komoly geográfiai oktatásban is részesülhetett a résztvevő, ugyanis bemutatták a baleseti sebészeti ellátás legújabb tervezett hálózatát.  Ezt  a tájékoztatóval összhangban a Heti Válasz csütörtöki PR cikke is tartalmazta,  némileg azonban kozmetikázva. http://hetivalasz.hu/itthon/titkositas-feloldva-42579/ Ugyanis az újságban megjelentekkel szemben a kivetítőn sokkal több piros folt látszott. Ezek a zöld és piros színárnyalatok jelzik azt az időfaktort, ami a centrumokba való beérkezés idejét jelentené. Az ellátás a progresszivitás szintje szerint háromlépcsős lehetne, leegyszerűsítve: egyszerű lábtörés városi kórház (progresszivitás 1-es szint), komolyabb, de nem életet veszélyeztető beavatkozás progresszivitás 2-es szint. Gerinc-, idegrendszeri sérülés, vagy bonyolult beavatkozást igénylő ellátás 3-as szint. Nos, a 3-as szintű ellátóhelyből mindössze nyolc lenne az országban, ezen ellátóhelyek elérését jelzi a színskála (zöld kevesebb, mint 10 perc, piros több mint 100 perc).

HetiVálasz

A mellékelt ábrán is jól látható, hogy a bár a Balaton déli oldala zöldben tündököl, azonban ez aligha lehet igaz, hiszen például Boglárlelle és Pécs közötti távolság 120 perc körül van. A tájékoztatón vetített térképen ez ennek megfelelően piros is volt. Pedig a Balaton déli részét könnyen zölddé lehetne varázsolni, már amennyire a körző-vonalzó és az internetes útvonaltervezők használata készségszinten menne, hiszen Székesfehérvár fejlesztésével és 3-as szintre emelésével a jelenlegi tervezett betegút mintegy felére csökkenthető volna. A problémát fokozza az a hihetetlen tájékozatlanság, ami az államtitkárságot jellemzi. Hiszen már az általános iskolában is tanítják az aranyóra fogalmát, ami traumatológiai ellátás alapja. Ez a fogalom azt mondja ki, hogy a sérült hosszú távú életkilátásait jelentős mértékben az határozza meg, hogy a baleset bekövetkeztétől számítva mennyi időn belül ér a végleges ellátóhelyre. Ez maximálisan egy óra lehet.

Nos, a NEFMI ezt az alap dogmát sem ismeri, ugyanis a GYEMSZI (Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet) főigazgató helyettese büszkén és magabiztosan mutogatta az általa készített ábrát és magyarázta azt az abszurdumot, hogy a progresszivitás 3-as szintje arra való a traumatológiai ellátás területén, hogy az alatta való szinteken már stabilizált betegeket fogadja. Azaz a baleset bekövetkezte után a vérző koponya sérültet be kell vinni a legközelebbi ellátóhelyre, ahol szinte biztosan nem tudnak mit kezdeni vele, hiszen sem személyzet sem eszköz nem állhat rendelkezésre (pont ezért nem 3-as szint minden), majd az ellátás-képtelenség után némi időt húzva és a gyógyulás esélyét jelentősen csökkentve továbbküldik. Ez az ostoba megközelítés az államtitkár egyik legközelebbi munkatársának szájából hangzott el. Elhangzott továbbá még számos furcsa, nehezen értelmezhető kijelentés is, például az egykapus sürgősségi rendszer (a kórházba kerülő beteg diagnosztikája a sürgősségi osztályon történik és innen kerül a  megfelelő osztályra), amelynek az alapja a mentőszolgálat lenne. Nos, egykapus rendszer kórházakban értelmezhető, az, hogy közben az összes háziorvosi ügyeletet beolvasztanák az Országos Mentőszolgálatba, nem is lenne különösen megdöbbentő, hiszen most minden kórházon kívüli ellátást ide próbálnak bepréselni (betegszállítás stb.). A baj csak az, hogy egy olyan rendszert próbálnak túlterhelni, ami önmagát sem tudja ellátni. Hiszen közel egy évbe telt, amíg egy mentőautó tendert le tudott zavarni az a cég, amelynek a legfrissebb iratkezelési szabályzata 1971-ból való, vagy nemhogy kontrolling osztálya, de még csak ezzel foglalkozó szakembere sincs. Így nem nehéz elképzelni, hogy a ködös és alapvetően kidolgozatlan elképzelés már csírájában kudarcot jelent.

Szó volt még a különböző beszállítók „anyagcseréjéről” (sic!) is, hiszen államtitkár úr állítása szerint, például laboratóriumi szolgáltatásra szerződött partner több mint 350 van az országban. Nos, ez valóban sok, azonban ezen szegmensen belül jelenleg igen komoly és kiélezett verseny van, kis odafigyeléssel jelentős kedvezményeket lehet a szolgáltatóknál elérni. A beszállítói kör visszavágásával rövidtávon valóban jelentős megtakarítást lehet elérni és komoly megrendeléseket kaphatnak „baráti cégek” is. Azonban hosszútávon a versenyt irtják ki a rendszerből, hiszen monopóliumok, illetve kevés szereplős piaci struktúrák jönnek létre, ahol a végén a megrendelő válik igazán kitetté, mind az ár-, mind a szolgáltatás minőségének kérdésében.

Azért az a kitűnt az államtitkári tájékoztató alapján, hogy az egészségügy a kormányzat azon területe, ahol a számítógépet legalább bekapcsolni tudják, sajnos azonban az abból nyert információk értékelése és értelmezése még mindig nem magától értetődő. Így viszont azt sikerült elérni, hogy a válságban levő szektoron lökjenek még egyet a szakadék felé, hiszen az államosítással kapcsolatban is oly kevés a konkrétum, hogy az egészségügyi dolgozók bizonytalansága napról-napra nő. Ami végül mégis csak a - kormányzati körökben - oly sátáninak tartott magánszolgáltatók megerősödését fogja maga után vonni, hiszen a magánellátók tárt karokkal várják az állami szektorból kifelé kacsingató és nagy pacientúrával rendelkező orvosokat. A betegek pedig – legalábbis akik megtehetik - egyre inkább menekülnek az állami ellátás elől, hiszen lassan már azt sem tudják neki biztosítani, hogy az államhoz befizetett pénzért legalább az életüket megpróbálják megmenteni, ha baj van.