A múlt héten egyéni képviselői indítvány formájában benyújtották az Országgyűlésnek a népegészségügyi termékadóról szóló, hamburgeradó néven ismertté vált törvényjavaslatot. Az ígéret szerint, (amely már most puhult, ugyanis eddig csak és kizárólag az egészségügyi dolgozók fizetésemeléséről szólt) az adóból befolyt összeget az egészségügyre fordítják majd.

Bár a törvénytervezet kidolgozása az ötlettel szemben kevésbé nevezhető briliánsnak, az egészségügyi tárca 20-30 milliárd bevételt vár az adónemtől. A kidolgozásból azonban kifejezetten hiányolom a gyorséttermi láncok megadóztatását, de az olyan egészségtelen termékek, mint például a disznózsír is kimaradtak. A nagy kérdés, hogy ez valóságban mire fordítják és mire lesz elég ez a bevétel, ugyanis egyes számítások szerint az egészségügyi dolgozók száz százalékos béremeléséhez közel 200 milliárd forintra lenne szükség, ehhez képest a 30 milliárd vajmi kevés lesz.

A rendszer egyre inkább lyukas vödörre hasonlít, amelybe csak csorgatjuk, csorgatjuk a pénzt, de valahogy mégis kifolyik. Az egészségügyi kormányzat még mindig nem igazán látja és érti, hogy az ágazatot teljesen át kellene alakítani ahhoz, hogy működése fenntartható legyen. Ehhez pedig a Semmelweis Terv még tartalomjegyzéknek is kevés. Igaz, a teljes tanácstalanság és színes lufik között kapós gondolatok is ébrednek, mint például a Stratégiai Szövetség a Magyar Kórházakért Egyesület elnökének (aki legutóbb azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy jobban aggódott a kórházi liftért, mint az abba szorult életveszélyes állapotú betegért) javaslata, hogy a népegészségügyi adó mintájára vezessék be az extrém adót. Nos, ez az ötlet nem mástól, mint Molnár Lajos volt egészségügy minisztertől származik, akit annak idején – nem teljesen alaptalanul – az elnök rendkívül hevesen  támadott.

Az extrémsport-adó népszerű ötletéből az az igen egyszerű következtetés vonható le, hogy az ostobaság pártatlan, ugyanis a sportsérülések legnagyobb százaléka labdajátékok során következik be, ergo az ellátórendszerre is sokkal nagyobb terhet ró például a labdarúgásból származó balesetek kezelése. Az extrémsportok űzői az összes sportsérüléseknek elenyésző részét képezik, ugyanakkor az is igaz, hogy ezekben az esetekben nagyobb a valószínűsége a halálos, illetve súlyos sérüléseknek.

A fentiek értelmében is leginkább a labdajátékok megadóztatása lenne indokolt, arról nem beszélve, hogy az extrémsportok kedvelői általában legkevésbé az elhízott, egészségtelen életmódot folytatók közül kerülnek ki, inkább az egészséges életmód hívei hódolnak ezeknek a „deviáns” sportnemeknek. Az már csak hab a tortán, hogy az extrémsport-adó a korrupció melegágya lehet, hiszen néhány ezer forintért a kórlapra az ejtőernyővel leesés helyett a meggyszedés közbeni ágtörés fog szerepelni. Persze, amennyiben lehetne kiegészítő egészségügyi biztosítást kötni… de a gondolatot nem is merem folytatni, hisz a jelenlegi rendszerben ez az ördögtől való.

Az ötletek tárháza azonban kifogyhatatlan, nem rég látott napvilágot Szócska államtitkár hajmeresztő elképzelése az orvos-elvándorlás menedzseléséről. Eszerint építési telkek, szolgálati lakások adományozásával lehetne megoldani a rezidensek tömeges elvándorlását.  Nyilván ezekre a telkekre svájci frank alapú hitelből lehetne majd építkezni, felújítani.

Az ötletbazárban ritkán ugyan, de konkrét javaslatok is megfogalmazódnak, amelyekből rendelet, jogszabály születik. A legutóbbi ilyen ékkő a tárca zászlaján a mentési rendelet módosítása.

Ezt akár a múlt szavaként is értelmezhetnénk, ugyanis a jogszabály szerint napjainkban még mindig nem kötelező tartozéka a mentőautóknak a defibrillátor, amely az életmentés elengedhetetlen eszköze. Sőt, a légimentés másféloldalas szabályozását is sikerült pár sorosra csökkenteni, mégpedig oly módon, hogy alapvető mentéstechnikai eszközöket kerültek ki az előző szabályozáshoz képest. Így például az atraumatikus szállítást és ellátást biztosító vákummatrac, vagy az igen hasznos égési kötszer nem kötelező tartaléka a mentőhelikopternek. Mentősök között keringő szóbeszéd szerint az indok pedig felháborítóan egyszerű: „ha a jövőben nem lenne pénzünk az eszközök megvásárlására, így majd nem kérhetik számon”.

A fentiek tükrében jól látszik, hogy - dacára a közel egyéves országjárásnak - a jelenlegi egészségügyi vezetésnek halvány fogalma sincs arról, hogy mi zajlik az ágazatban. Így nem csoda, hogy eleddig egyetlen épkézláb koncepció sem került ki a minisztérium napfényes íróasztalairól, csak hajmeresztő ötletek, illetve félresikerült rendeletek.