A napokban, egyik közei hozzátartozóm hívott fel egy orvosi leletével kapcsolatban, érdeklődve annak tartalmáról. A leletmagyarázás után azért csak megkérdeztem, hogy mégis mi volt a véleménye a kezelőorvosnak. De mint kiderült, semmiféle magyarázatot nem kapott, ő meg, mint az ideális beteg nem kérdezett. Próbáltam tovább kutakodni a miértek után, hogy miért nem kérdezte meg az orvost e leletről, de csak amolyan telefonos vállrándítás volt a válasz. Végül azt mondta, hogy nyilván nem olyan vészes a lelet, ha az orvosnak sem volt fontos a magyarázat. 

Persze, sokszor pont az ellenkezője igaz a beteg próbál információt szerezni, de nem kap kielégítő válaszokat, vagy egyszerűen nem tudja értelmezni a kapott információt. És néha az is előfordul, hogy az orvos próbálna magyarázni, de nincs kinek. 

Bárhogy is van az orvos-beteg kommunikációval komoly gond van. 

Forrás: Index 

Ezt a tényt támasztja az a kutatás is, amely szerint a társadalom 80%-nak komoly nehézséget jelent az egészségével kapcsolatos információk megszerzése és 90%-nak ezen információk megértése.

Talán ezen az állapoton akar változtatni a Miniszterelnökséget vezető miniszter, aki az ombudsmanhoz kíván fordulni azért, hogy a kórházi zárójelentések és az orvosi leletek legyenek magyarul is elérhetőek. A kezdeményezés még amellett, hogy szimpatikus, jó is lehetne, hiszen látszólag segítené feloldani az orvos-beteg kommunikációs problémákat. De, sajnos nem fogja, mert a helyzet nem is olyan egyszerű, mint egy szimpla latin-magyar fordítás, így a javaslat már most láthatóan hamvában holt. Nehéz lesz ugyanis azt elvárni az orvosoktól, hogy a leleteket magyarítsák ez valahol olyan lenne, mint a rendőröktől, ügyészektől és bíróktól elvárni, hogy a szakzsargonuk helyett másképpen fogalmazzák meg a tényállást. Vagy hasonlóképpen egy autószerelőtől elvárni, hogy magyarul fogalmazzon meg egy EGR szelep cserét. Azt el kell fogadni, hogy minden szakmának megvannak a maga terminus technicus-ai, azaz szakkifejezései. Az orvoslás terén már csak azért is nehéz elképzelni egy teljesen magyar zárójelentést, mert számos orvosi kifejezést csak latinul tanultunk meg, ráadásul annak aminek van magyar megfelelője az sem különösebben ismert. Így hasonlóan semmitmondó lesz az, ha a prosztatát dülmirigynek, vagy az egyik alkarcsontot orsócsontnak nevezzük az orvosi dokumentációban. Pláne, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az átlag magyar beteg azzal is problémával küszködik, hogy a lépét megtalálja és a testében elhelyezze. Arról aztán már nem is beszélve, hogy a latin szakkifejezések használatosak a nemzetközi orvosi kommunikációban, így annak ellenére, hogy egy zárójelentés spanyolul van írva a latin szövegkörnyezetnek hála lesz némi benyomásom a beteg problémájáról. 

A fentiek alapján aligha képzelhető el bármiféle magyarosítás az orvosi dokumentációk terén. Azonban a kezdeményezés felhívhatja a figyelmet az orvos-beteg kommunikáció gyalázatos voltára. Amelynek rengeteg oka van és ezek ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon. Ezek között szerepel az a paternalista, régimódi, (fogalmazhatnék erősen úgy, hogy húgyszagú) szemlélet, amely szerint a beteg dolga a gyógyulás és csak ne kérdezgessen feleslegesen. Szerencsére ezt talán már a fiatalabb generáció képes maga mögött hagyni, de sajnos még mindig sok helyen fellelhető.

Aztán komoly problémát okoz az időhiány (sok a beteg, kevés az orvos) és annak a fel nem ismerése, hogy a beteg nélkül a gyógyítás sem működik. Azaz, ha a beteg nem érti, hogy mi és miért történik, úgy a gyógyítás hatásfoka is jóval kisebb lesz. Tehát az orvos alapvető érdeke, hogy a beteg értse a gyógyítását, mert maga a beteg a az egész folyamat kulcsszereplője, nélküle ez nem fog menni. 

És persze ott van a másik oldal is, amikor a beteget nem érdekli az őt érintő folyamat és így nincs kinek elmagyarázni a teendőket. Persze ezen az sem segít, hogy az írott szöveg olvasásásban és értelmezésében az OECD országok között a az utolsók között kullogunk, vagy maga az a tény, hogy 20% feletti a funkcionális analfabéták száma. 

Ennek ellenére, az is igaz, hogy - tapasztalataim szerint - sokszor elhangzik a kellő felvilágosítás, de a beteg nem tudja, hogy a ráöntött információkból melyik tudnivaló lényeges és melyik nem. Így végül csak a lényeg nem marad meg.

A bevezetőben említett ismerősöm, azonban nem kapott felvilágosítást, igaz nem is kérdezett. hogy ennek hátterében a berögzült “jóbeteg” attitűd állt, (aki csak illendően akart viselkedni és ezért nem kérdezett), vagy az alárendeltnek érzett szerep miatt nem mert kérdezni, vagy egyszerűen csak ott nem tartotta fontosnak a kérdéseit nem is annyira fontos, mint maga a tény.

A tény, amely fontosságát jól jellemzi Lázár reakciója, aminek ha más értelme nem is nagyon lesz, mint a figyelmet felhívni a jelenségre, és ez talán segíthet az egészségesebb hosszabb élet eléréséhez is.

Éppen ezért, az orvos-beteg kommunikáció javításában komoly szerepe lenne annak, ha az oktatásunk nem funkcionális analfabétákat nevelne ki, és az írott szöveg értése legalább az uniós átlagot megütné, valamint annak is ha az orvosok is levetőznék az elmúlt évszázadok folyamán rájuk rakott Isten szerepet. Persze mindez csak akkor lehet hatékony, ha a betegek egészségügyi kultúrája megfelelő szintre emelkedik, igaz ehhez ezt kellene oktatni már az általános iskolában. 

És persze az is segítene, ha olyan civil szervezetek, amelyek az orvos-beteg kapcsolat javításán fáradoznak, mint pl. a PAF (Pozitív Attitűd Formálás)m állami támogatásban részesülnének, akár valamelyik Matolcsy alapítvány pénzéből is. 

Azonban az orvosi dokumentációk magyarosítása szinte biztosan nem fog menni, hacsak nem tesszük a magyart világnyelvvé, mert akkor majd a világ latin helyett magyarul fog zárójelentést olvasni.