Szomorúan olvastam a híradásokat, hogy Kulka Jánost - szerintem jelen korunk egyik legnagyobb színészegyéniségét - kórházba szállították és állapota kritikus. Aztán megütötte a szememet az, ami a hírek mögött volt, hogy először a Honvédkórházba szállították - aminek a neve hivatalosan MH Egészségügyi Központ - majd onnan tovább, az amerikai úti Országos Idegtudományi Intézetbe, végleges ellátásra. 

Na, ez utóbbi szállítás ütött szöget a fejembe. Miért is kellett a Honvédkórházból tovább szállítani az életveszélyes állapotban levő beteget az OITI-be? Hiszen az állami propagandagépezet csak csúcskórházként emlegeti a Honvédkórházat, ami egyébként Budapest esetében pontosan így is van - mert nincs a fővárosban még egy olyan kórház, amely hasonlóan komplex ellátást tud nyújtani - nem úgy, mint vidéken (hiszen a Honvédkórház ellátási szintje szinte semmiben sem különbözik például a Zala Megyei Kórház szintjétől). Azonban vannak speciális ellátási eljárások, amelyek Nyugat-Európában egy megyei kórházban is megtalálhatóak, de Magyarországon csak egy-egy intézményben hozzáférhetőek, mint valószínűleg az a terápia is, amivel Kulkát kezelték.

A probléma azonban ott van, hogy ezekbe a speciális ellátást nyújtó intézményekbe sokszor nem is lehet az utcáról bekerülni, kapacitáshiány miatt, vagy sokszor csak a sürgősségi ellátás során derül ki, hogy a betegnek valamiféle speciális ellátásra volna szüksége. Ilyenkor jön az egyeztetés és a szállítás, illetve annak megszervezése; ez a legideálisabb esetben is legalább egy órát igénybe vesz. Vannak olyan betegségek, mint például a stroke vagy a szívizominfarktus, amelyeknél percek is számítanak, hiszen minél előbb kezdődik meg a definitív ellátás, annál eredményesebb a gyógyulás lehetősége, egy adott idő eltelte után pedig már nincs jelentősége a speciális ellátási formáknak. Ebből következik, hogy minden késlekedés a definitív ellátással az eredményes gyógyulást veszélyezteti, ide értve a beteg szállítása miatt elvesztegetett időt is. Mindemellett az intenzív állapotú betegek szállítása egyrészt nem veszélytelen (minden szállítás, mozgatás a beteg szervezet számára stresszforrás, lásd. szállítási trauma), másrészt meg külön erre fenntartott mentőegységet igényel (ez jelenleg csak névleg érhető el a Mentőszolgálatnál, valójában ilyen nincs).

A kérdés jogosan vetődik fel a fentiek tükrében, hogy akkor mégis hogyan lehetséges, hogy különálló intézetek fizikailag is távol vannak egy-egy nagyobb kórháztól. Úgy, hogy a különálló intézmények mind-mind valakinek az éppen aktuális kis szemétdombjai, ahol külön lehet kapirgálni és minden integráció a külön kincskeresés lehetőségét venné el.  (Határozottan szeretném leszögezni, hogy nem az ezekben az intézetekben folyó magas szakmai műhelymunkára gondolok a fentiekben!) Azaz valójában senkinek sem érdeke az integráció és a fizikai egybeolvadás sem, hiszen ezzel intézmények szűnnének meg. Nem érdeke a mindenkori egészségügyi vezetésnek sem, mert csak plusz konfliktusforrás alakulna ki és jelentős anyagi ráfordítással járna az intézmények integrációja és fizikai egybeolvasztása. Egyetlen egy szereplő érdeke, hogy ne legyenek szétszórt intézmények és ellátóegységek, ez pedig a beteg. Sajnálatos módon azonban a rendszerben a beteg érdekérvényesítő képessége a legkisebb, így ezt könnyű ignorálni.

Kép: http://www.seenox.org/wp-content/uploads/2014/06/Hilarious-Design-Fails-10.png

Az ideális egybeolvasztás Budapesten azt jelentené, hogy a meglévő 30 kórházból és annak ötvenvalahány telephelyéből kellene 4 nagy kórházat csinálni, ebbe beleértve az összes speciális intézményt és a Semmelweis Egyetemet is, ekkor érnénk el a Zala Megyei Kórház színvonalát.

Sajnálatos módon nagyon úgy fest, hogy az egészségügyi vezetés ezt még mindig nem érti meg, sőt még azt sem, hogy a múlt századi kubatúra a maga pavilonrendszerével (a kórház osztályai külön-külön épületben vannak) - ami a budapesti kórházakat jellemzi - teljesen lehetetlenné teszi a korszerű betegellátást. Legalábbis erre enged következtetni a napi.hu cikke, mely szerint “Egy másik, az államtitkárság által támogatott fejlesztési koncepció 3 sürgősségi centrumban gondolkodik, budai (Szent János Kórház), észak-pesti (Honvédkórház), és déli-pesti (Szent István, Szent László) központokkal, összevonásokkal, társkórházakkal együtt. Erre a körre az új, a Korányi-projekt tömbjéhez hasonló blokkok építésével együtt, első körben 180 milliárd forintra lenne szükség, amihez viszont uniós forrásokat is lehetne társítani. Kútvölgyiben már elindult egy 4 milliárdos felújítás, a koncepció szerint a Kútvölgyi tömböt összekötnék a Kútvölgyi lejtő fölött a Szent János kórházzal… A fül-orr-gégészet, nőgyógyászat, urológia pedig maradhatnak a jelenlegi pavilonokban, amelyeket uniós forrásból felújíthatnak…hasonlóan lehetne újraszervezni a Szent László és Szent István kórházat az ott lévő kardiológiai intézettel. A dél-pesti sürgősségi központra ugyanúgy felfűzhetők a Szent István kórház pavilonjai.”

Amennyiben ezek a fejlesztések létrejönnek, megint pontosan ott tartunk, mint ahol elkezdtük, egyetlen kivétellel, hogy ismét feleslegesen elpattintottunk iszonyatos mennyiségű pénzt, de releváns eredmény nélkül, és a kritikus állapotú betegeket továbbra is szállíthatja a mentőszolgálat a város egyik végéből a másikba. A fővárosi betegeknek pedig továbbra sem jár legalább egy, megyei szintű egészségügyi ellátóhely.

Kép: http://unbounce.com/funny/15-epic-marketing-fails/

Már csak azt nem értem, hogy aki a pavilonrendszer alkalmatlanságát nem érti, mit keres egyáltalán az egészségügy közelében. Miért nem megy inkább állatgondozónak, ott legalább emberéletekkel nem tud játszani, már ha rendesen bezárja az ajtót.

Remélem, nagyon remélem, hogy Kulka Jánosnak a fentiekből semmiféle hátránya nem származott és minél előbb teljesen felépül.

Mert igen, rá igen nagy szükségünk van!