Elérkeztünk ahhoz a befejező részhez, amely a sürgősségi átalakítás lehetséges útvonalait tárgyalja, a biztonságos és korszerű betegellátás jegyében. (Bocs, ez is sok szakmát tartalmaz.)
Ebben a bejegyzésben azt járom körbe, hogy magán a sürgősségi osztályokon milyen változásokra van szükség a fenti célok érdekében.

És persze nem maradhatnak ki maguk a fogyasztók, a betegek sem, hiszen nem kétséges, ahhoz, hogy élhető (a szó mindenféle értelmében) sürgősségi ellátást kapjunk, bizony nekünk, betegeknek is változtatnunk kell a szemléletmódunkon. 
Akkor lássuk, hogy mi kellene a sürgősségi orvosok/ápolók és szakszemélyzet ügyében.
Valószínűleg nem ússzuk meg, bele kell nyúlnunk az egész rendszerbe. Először is nagyon komolyan meg kell erősíteni a TRIAGE- t, az esetek nagy részében itt dől el sok minden. A triage az a valami, amely szakmai szempontok szerint osztályozza a betegeket, leegyszerűsítve valahogy így: újraélesztendők előre, kisujj sérültek hátra. Előbbieknek nincs vesztegetni való 10 másodpercük sem, utóbbiak várhatnak akár órákat is egészségkárosodás nélkül.

Ha ez a triage rendszer nem működik jól, akkor már az elején megette a fene a rendszert.

A sürgősségi osztályok többségében a triage-t nem orvos végzi és ez nagyon helyesen van így, erre a munkára éppen elég egy jól képzett egészségügyi dolgozó. A probléma nem is itt szokott kezdődni, hanem annál, amit mi úgy hívunk, hogy re-triage. Ez az a folyamat, amikor az ellátásra várakozókat újra és újra meg kell vizsgálni, és megnézni, hogy az állapotuk nem romlott-e jelentősen. A jelenlegi ellátásból ez a láncszem szokott kimaradni, egyszerűen nincs rá sem ember, sem idő az iszonyatos betegforgalom mellett. Pedig ezzel gyorsan és látványosan lehetne javítani a helyzeten.
Emellett szükséges az alapellátást behozni a sürgősségi osztályra és nem csak az orvost, hanem az őt segítő néhány asszisztenst is. De nem csak rendelni, hanem bizony a háziorvosokat a mentőorvosokkal, mentőtisztekkel, mentőápolókkal együtt havonta-kéthavonta be kell forgatni a sürgősségi osztályos ellátásba, természetesen tisztességes ellentételezés mellett. Ezzel a lépéssel megoldható lenne, hogy a sürgősségi ellátás kórházon kívül és belül is azonos szemlélettel rendelkezzen. Azaz a kórházon kívüli ellátás gyakorlatilag a kórházi ellátás előkészítése kell, hogy legyen sürgős szükség esetén.
Alaptényként kell rögzíteni, hogy orvos csak orvosi feladatot végezzen, jelenleg egy itt dolgozó orvos adminisztrátor, nővér, beteghordó stb… egyben. El kellene jutnunk odáig, hogy megértsük, az orvos munkaideje a legdrágább a rendszerben, ezt nem pazarolhatjuk el. Arról már volt szó, hogy számos, jelenleg még orvosi feladatot itt is át kell adni - megfelelő oktatás után - a szakszemélyzetnek. Sokkal több adminisztrátort kell a rendszerbe rakni, minden vizsgálóban kell, hogy legyen egy orvosi adminisztrátor, akinek az orvos diktál. Ne az orvos használja az informatikai rendszert, ne az orvos írja be a vizsgálatok kéréseit, ez mind-mind feleslegesen elpazarolt, értékes idő. De nem szükséges, hogy orvos végezzen sebtoilette-et, vagy varrjon egyszerű sebeket össze.
Az viszont elengedhetetlen, hogy azokon a helyeken, ahol van  például baleseti sebészeti ellátás is, ott ne a baleseti sebészek végezzenek olyan ellátásokat, mint vállficam reponálás, vagy bonyolultabb sebzárás. Igen, nekünk is meg kell tanulnunk feladatokat átvenni az egyéb szakorvosoktól. Így a konzíliumok mennyisége is jelentősen csökkenhet, valamint ezekre tényleg akkor kerül majd sor, amikor arra igenis szükség van. A baleseti sebész rezidenseknek sem az a dolguk, hogy a sürgősségi osztályon varrjanak, akkor amikor a képzésükben a sebészeti osztályon  kellene dolgozniuk, nekik a műtőben a helyük, hogy megtanuljanak operálni, és majd amikor a sürgősségi osztályos gyakorlatukat végzik, akkor varrjanak a kisműtőben.
Azonban van valami, ami véleményem szerint rendkívül fontos, ámbár a jelenlegi rendszerben sokszor nyomát sem találni, ez pedig az a nagy tapasztalatú sürgősségi orvos, aki egy kritikus (főképpen a több szakmát is érintő baleseti sérült) beteg sorsát végigmenedzseli. Azaz a szükséges vizsgálatokat összefogja, koordinálja és az egymásra épülő ellátási lépcsőket megtervezi, irányítja. Ez a betegmenedzser a kritikus beteg ellátása közben az irányítást végzi, és nem a betegellátást. Segítségével jelentősen növelni lehet mind a kritikus állapotú betegek túléléstét, mind az ellátás hatékonyságát is.

Végezetül, a hatékonyságnövelés és a konfliktusok kezelése érdekében az eredményes orvos-beteg kommunikációt oktani kell, ez nem megúszható. Ugyanis a legtöbb orvos-beteg konfliktust pontosan ez okozza, vagy a kommunikáció teljes hiánya.
Ez utóbbit, az egészségkultúrával  együtt a lakosságnak is oktatni kell kisiskolás kortól. Mert az azért nem árt, ha a testünk legalapvetőbb működésével tisztában vagyunk, és legalább alapfokon ki tudjuk fejezni a problémánkat. Ugyanis a sürgősségi osztály nem arra való, hogy a gyerek, vagy a nagymama kullancsípését ott nézegessék.  Sőt nem is arra, hogy a több hetes panaszokra megoldást találjanak, vagy az elfelejtett havi gyógyszeradagot felírják. 
Sajnos a betegeknek meg kell érteniük, hogy itt sincs minden ingyen, ahhoz hogy jól működő sürgősségi ellátást kapjanak, nekik is szükséges némi áldozatot hozniuk.
Így például megérteni azt, hogy a sürgősségi ellátás keretén belül nincs helye a gyógyszer felírásnak! A szükséges gyógyszerek pár napi adagját a kórháznak kellene biztosítania az erre rendszeresített gyógyszertárból, majd a további adagot a zárójelentés alapján a háziorvosi asszisztens írja ki. 
Bizonyos kórképekkel pedig, a beteg elutasítható és alacsonyabb irányba tovább küldhető kell hogy legyen (ezeket a nyilvánvaló kórképeket magának a szakmának kell kidolgoznia). De ilyen lehet például az egyértelműen reumatológiai probléma, vagy az ismert, krónikus betegségek egy része. 
A betegeknek el kell fogadni azt is, hogy bizonyos panaszok esetén szembe kell nézni ésszerű várólistákkal, amely nem kerülhető meg a sürgősségi osztály igénybevételével.
Az előző részekben már leírtam, hogy a várólisták természetesen nem szabad, hogy veszélyeztessék a beteget és további egészségkárosodást okozzanak és azt is, hogy a szakellátást hogyan kell és lehet hozzáférhetővé tenni.

A fenti lépések, csak és kizárólag ezek után léphetőek meg .
Ezenkívül szükséges lesz az is, hogy az osztályok munkáját ne a mindenhonnan kiöregedett, nyugdíjaskorú biztonsági őrök segítsék, hanem olyanok, akik hatékonyan fel tudnak lépni szükség esetén. Most gyakran az orvos idejéből megy el az agresszív betegek, vagy hozzátartozók megfékezéséhez szükséges pszichoterápiára fordított idő. És persze az sem normális, hogy aki a betegellátásban dolgozik, az minden nap támadásoknak és fizikai atrocitásoknak legyen kitéve, csak azért mert az egykori Rendőr Pista éppen levegőt sem kap a szétdohányzott roncstüdejével és 45 kilójával ahelyett, hogy a támadót megfékezze.
Ebbe is, mint az összes egyéb humán erőforrás fejlesztésbe pénzt kell beletenni, de ez megtérül, mert rengeteg munkaidő és frusztráció megspórolható. Ráadásul hatékonyabb, pontosabb munkát erdeményez.

Végezetül a szakmának világos, jól használható, egyszerű, de számon kérhető protokollokat kell elkészíteni. Ugyanis ki kell törni abból a defenzív orvosi  gondolkodásból, amellyel jelenleg rendelkezünk. Nem lehet sem időben-, sem költségben-, sem ellátásban hatékony az a kivizsgálás, amely egy szívinfarktus esetén az övsömör okát is kutatja, vagy ne legyen baj belőle alapon rendeli a vizsgálatokat. Ezeknek célirányosnak és pontosnak kell lenniük!

Nem állítom, hogy a három részes anyag alatt minden kérdés tisztázódhatna a sürgősségi ellátás tekintetében, azonban ezen lépések, vagy legalább az irány sokat segíthetne, hogy ne az osztályon, a folyosón félretolva haljunk meg infarktusban. 

És még valami, gyakran nem a leghangosabb a legbetegebb, tehát hiába nyög, nyerít valaki, attól még lehet a triage végén pusztán szakmai okokból is.