Jó pár évvel ezelőtt egy közeli hozzátartozóm egy budai kerületben ügyelt, amikor a rendőrség kérte a segítségét halálmegállapításhoz. Rutin feladatnak tűnt a dolog, addig, amíg a helyszínre nem érkeztek és - az említett orvos hozzátartozóm - meg nem látta a vizsgálat tárgyát, egy csontvázat. Persze rögtön elmagyarázta helyszínen lévő szervnek, hogy legközelebb lesz szíves régészt hívni és nem orvost, ugyanis ez az eset inkább oda tartozik.

Ugyanis a háziorvosi ügyeleti munka szépségei közé tartozik a halálmegállapítás és a halotti bizonyítvány kitöltése is. Igen, sajnálatosan ez Magyarországon orvosi feladat, szemben néhány európai országgal, ahol az orvos munkaideje drága, éppen ezért ezt a munkát jól képzett egészségügyi középkáder végzi. 

A fent említett hozátartozóm döbbenete valószínűleg hasonló lehetett az enyémhez, amikor meghallottam, hogy 4.1 milliárd  forintot kívánnak még plusz elkölteni a háziorvosi ügyeletek további finanszírozására.

Kép: Orvosi ügyelet/Fotó: XV Média, Nagy Botond

Ugyanis a rendszer igen pazarló, évente több mint 10 milliárd forintot emészt fel csak a háziorvosi ügyelet központi finanszírozása a több mint 117 milliárdos alapellátás éves finanszírozásából (köszönet Dr. Komáromi Zoltánnak, az adatokért). Ehhez a több mint 10 milliárdos összeghez még hozzájön az egyes önkormányzatok által fizetett plusz fejkvóta is ( gazdagabb önkormányzatnál ez több pluszforrást, szegényebbnél akár a semmit jelentheti). Így a már említett 4.1 milliárdos többlettel (már ha ez igaz) az idei finanszírozás elérheti, vagy - az ismeretlen összegű önkormányzati  finanszírozással - akár meg is haladhatja az Országos Mentőszolgálat éves költségvetésének a felét. 

Ugyanakkor, mint minden terület az egészségügybenm ez a szektor is jelentős humánerőforrás problémákkal küzd, így működtetése egyre drágább és drágább lesz, ha minden változatlan marad. Budapesten az már régen nem kirívó eset, hogy az ügyleteken az előírt két orvos helyett (egy kijárós, egy bent lévő) csak egy van szolgálatban, már ha egyáltalán van és nem mentőtiszttel látják el a szolgálatot. Vidéken még sok helyen a háziorvosi praxisok a felelősek az ügyelet ellátásáért és és valószínűleg ez is hozzájárul a háziorvosi rendszer válságához. Hiszen senki sem szeret pluszmunkát végezni nyomott bérért. Az ügyeletben fizetett bér ugyanis meglehetősen alacsony, hiszen 2 -3 000 forintos óradíjról van szó, ami tartalmazza a teljes bértömeget, számlás bérről  lévén szó. Így az orvosi óradíj nettó 1000-1700 forint körülire jön ki. Ehhez jön még a nem túl jelentős hálapénz. Hiszen az a beteg, aki hajlandó pluszt fizetni, az vagy a magánszektorban próbál gyógyulást keresni, vagy fizet a háziorvosának, aki ezért lelkesen látogatja és nincs szüksége ügyeleti ellátásra, kivéve, ha nagyon akut problémája van és a háziorvosát nem éri el.

A bérnek megfelelően az ebben a szektorban dolgozó orvosok túlnyomórészt vagy kezdők, vagy nyugdíjasok.  

A munka pedig több, mint változatos, de igen erősen terület- és  (influenza)szezonfüggő is. A nagyvárosokban, ahol az egészségügyi öntudat viszonylag magas, komoly leterheltséget jelenthet egy-egy műszak, míg a falvakban, ahol kevésbé harapózott még el a “nekem ez jár” mentalitás, valamivel nyugalmasabb műszakokra számíthat az orvos. 

Az alacsony bérek és szabályzók híján előfordul, hogy az ügyelet egyszerűen visszautasítja a beteghez való kivonulást, és a mentőszolgálathoz irányítja a telefonálót. Ilyenkor kezdődik el a pingpongozás a beteggel. Ugyanez igaz fordítva is, a mentőszolgálat is küld beteget az ügyeletnek. A helyzet kaotikus, hiszen nincsen sem egységes irányítás sem egységes definíciók, amelyek meghatároznák, hogy mi tartozik az ügyelet hatáskörébe és mi egyértelműen a mentőszolgálatéba. Bár az egységes irányítást Szócska Miklós még államtitkár korában beharangozta, ez pontosan úgy sikerült, mint általában bármi, amihez hozzányúlt: sehogy. Így könnyen előfordulhat az, hogy egyes betegekhez egyszerre ér oda a mentő és az orvosi ügyelet, míg másokhoz egyáltalán nem megy senki, vagy esetleg csak a sokadszori telefonálgatás után. És mindeközben a két rendszerre évente 50 milliárd körüli összeget költünk ezzel a hatásfokkal.

Esemény utáni tablettát szeretnék felíratni! Nem merek nekimenni az éjszakának, már három napja fáj a gyomrom! Lázas vagyok, írjon fel valamit! Elfogyott a rendszeresen szedett gyógyszerem!  - ezek a mindennapos kihívások az ügyeleten. Ugyanis az ügyleti munka sokszor nem igényelne azonnali ellátást, amennyiben rendelkeznénk némi egészségkultúrával, és ezt tanítanák is már az alsó tagozatban az olyan tölteléktárgyak helyett, mint a hittan és erkölcstan. 

A komolyabb problémák kezelésére meg ott lenne a mentőszolgálat és a kórházak sürgősségi osztályai, az ügyletere fordított forrásokból ezeket kellene megerősíteni. Persze ez is csak akkor működne, ha nem az döntené el hogy hol létesüljön mentőállomás, hogy melyik polgármester rendelkezik nagyobb lobbierővel, hanem a szükség és a leterheltség. 

Igen, ehhez valóban kellene egy egészségpolitikai vízió és egy program sem ártana, ami megpróbál rendet vágni a káoszban. 

Azonban túl könnyű lenne minden felelősséget áthárítani a politikára, hiszen nem csak a politikának kellene változni, hanem a társadalomnak is. El kell fogadnunk, hogy minden nem járhat, de nem lehetetlen tisztességes ellátáshoz való hozzáférés, amennyiben hajlandóak vagyunk ezért például egy picit utazni, vagy alapvető dolgokat megtanulni (lázat csillapítani stb…). És nem elfogadni azt a tényt, hogy az egészségügy és az oktatás a politikai szemetesvödörben létezzen.

Az esemény utáni tablettát pedig bátran lehetne vény nélkül is adni a gyógyszertárakban. Hiszen gyakorlatilag most is így kapják a hölgyek, minden féle nőgyógyászati vizsgálat nélkül, az előre megírt receptet, a nővértől. Igaz, hogy ebben az esetben a népszaporulat csökkenne.

Így pedig csökkenne azok száma is, akik simán benyelik, hogy a Balog vezette minisztérium közel egymilliárd forintot költ el keresztényüldözés elleni helyettes államtitkárságra, az oktatás és az egészségügy rendbetétele helyett. Ez pedig tényleg nem lehet érdeke a kántor-miniszternek.